Katonai témák, fotókkal kiegészítve

Haditechnika, földön, vízen, levegőben

Haditechnika, földön, vízen, levegőben

Kamerával a hidegháborús égen #3

2021. július 30. - Levente B.

Mielőtt az amerikaiak mélységi felderítő repüléseket hajtottak volna végre Európa és a Szovjetunió felett, a britek voltak azok, akik az Egyesült Államok támogatásával elsőként repültek a szó szerinti ismeretlenbe. Az első közös feladat az volt, amikor az Egyesült Államok Stratégiai Légi Parancsnokságához tartozó négy North American RB–45C Tornado gép átrepült az Atlanti-óceánon az angliai Norfolk megyei Sculthorpe melletti bázisra 1951 végén.

RB-45C - (forrás USAF):

rb-45c_forras_usaf.jpg 

A gépek az érkezésük után Angliában elvesztették minden külső jegyüket, amelyek bármilyen módon köthették volna őket amerikai tulajdonosaikhoz, és ideiglenes brit színeket kaptak. Az amerikai elnök akkor még nem engedélyezte a mélységi berepüléseket saját részről, így történt, hogy Curtis LeMay, a Stratégiai Légierők (SAC) parancsnoka Winston Churchill brit miniszterelnök áldásával engedélyezte a fent említett gépek kölcsönbe adását. Mivel az RB–45-ös még nem volt szolgálatban a Királyi Légierő (RAF) állományában, e kis csel reményében repültek a gépek hamis külsővel, ha pedig esetleg valamelyiket lelövik vagy műszaki okok miatt lezuhan, a személyzeteket ugyanezen az alapon a RAF-ból választották ki.

John Crampton a jobb oldalon, balra az amerikai összekötő tiszt Marion C. “Hack” Mixson, 1952 - (forrás “Hack” Mixson):

john_crampton_a_jobb_oldalon_balra_az_amerikai_osszekoto_tiszt_marion_c_hack_mixson_1952_forras_hack_mixson.jpg

1952. április 17-én késő délután a brit John Crampton századparancsnok vezetésével egyszerre három gép szállt fel, hogy az éj leple alatt repüljön át a kelet-európai országok felett, és az elsők között hajtson végre több száz kilométer mélységben felderítést a Szovjetunió felett radarképernyőről („radarszkóp”) készült fotózási módszerrel. Még előtte biztonságos légtérben valamennyi gépet megtankolták, majd kettő a Balti-tenger irányából, egy pedig Csehszlovákia felől indult a veszélyes küldetésre, mely a Jiu-Jitsu fedőnevet kapta. John Crampton a délen haladó gépet vezette Ukrajna területére, és meg sem állt Rosztov-na-Donu városáig. 10 óra 25 perces eseménytelen repülés után tért vissza Angliába. Mivel a másik két gép rövidebb útvonalat repült, azok korábban megérkeztek. A kielégítő adatokat látva októberre újabb akciót terveztek, ám azt végül lefújták. A gépeket egyes szemtanúk szerint brit felségjellel visszarepülték az államokba.

Jiu Jitsu első bevetés térképe:

jiu_jitsu_elso_bevetes_terkepe.jpg

Nem lemondva teljesen a lehetőségről, 1954 márciusában John Cramptont visszahívták, és közölték vele: ezúttal lesz második „kör”. A korábbi négy RB–45-öst ismét átrepülték, a brit „gúnyát” újra megkapták, majd április 28-án megint három gép indult keletnek. Crampton önként vállalta a déli, hosszabbik utat, ami ezúttal eseményekben gazdag volt. A visszaúton 11 ezer méteres magasságon Kijev felett a légvédelmi tüzérség bemérte a gép irányát és magasságát. A parancsnok higgadtságának is köszönhetően végül sikeresen túljutott a zárótűzön, és eljutott a biztonságos német légtérbe. Ott viszont nem sikerült a tankergéppel összekapcsolódnia, ezért egy közbenső leszállás után érkeztek csak vissza Angliába. A másik két gép személyzete és a század többi tagja már otthon várta őket. Hasonló repülésre ezek után többé nem került sor. Nem csak RB–45-össel végrehajtott repülésekre került sor ezekben az években.

Tankolás Dánia közelében, 1952 április 17 - (forrás Maury Seitz):

tankolas_dania_kozeleben_1952_aprilis_17_forras_maury_seitz.jpg

Vannak információk egy brit Canberrával végrehajtott repülésről is, bár a rendkívül hiányos és nem megerősített adatok miatt ezzel a történettel kapcsolatban még mindig sok a kérdőjel. Kezdete a második világháború végéig nyúlik vissza. Fritz Karl Preikschat német mérnököt 1946-ban erőszakkal vitték a Szovjetunióba több száz társával együtt, hogy az ottani rakétafejlesztésben vegyen részt. Végül 1952 nyarán a szovjetek szabadon bocsátották Berlinben, de mivel a fal még nem épült fel, könnyen átjutott a nyugati szektorba. Itt a nyugati hírszerzők felvették vele a kapcsolatot, Preikschat pedig informálta vendéglátóit a szovjet űrprogram terveiről és a Kapusztyin Jar melletti létesítményről. Az amerikaiak bár tudtak a hely létezéséről a törökországi megfigyelő- és lehallgatóállomások révén, ám annak nagysága és fejlettsége Preikschat szavai alapján meglepte őket. Részben a német mérnök adta információk arra késztették az Egyesült Államok hírszerző szerveit, hogy valamilyen formában fényképeket próbáljanak készíteni a Volga melletti területről. Erre a feladatra a levegőből ekkoriban egyedül a briteknek volt megfelelő repülőgépük. Az English Electric Canberra már rendszerben volt a brit Királyi Légierő több századánál 1951 óta, nemcsak bombázó, de felderítő feladatkörben is. 1953 nyarán Winston Churchill brit miniszterelnök végül amerikai kérésre hozzájárult a mélységi berepüléshez azzal a kikötéssel, hogy a gép nem indulhat Angliából. A németországi Giebelstadt melletti amerikai bázisról felszállva a Canberra átrepült Csehszlovákián a Szovjetunióba, Kijev és Harkov érintésével pedig eljutott a Volga partjához. A szovjetek folyamatosan követték az érkező gépet, mind a földi légvédelem, mind a levegőbe küldött vadászgépek megpróbálták lelőni. Ha hinni lehet a történet igazságában, annyit elértek az oroszok, hogy a gép a repeszek okozta sérülések miatt enyhe vibrációba kezdett, így a Kapusztyin Jar felett készült fényképek végül homályosak lettek.

English Electric Canberra B Mk 1 - (forrás baesystems.com):

english_electric_canberra_b_mk_1_forras_baesystems_com.jpg

A RAF levéltári anyagai közül nagyon sok abból az időből továbbra is titkosított. Éppen ezért máig sok a kérdőjel a történetben, a legfontosabb hiányzó láncszem pedig a szemtanúk beszámolója. Hozzá kell tenni azt is, hogy a Canberra itt nagyon a teljesítőképessége határán dolgozott, nem beszélve arról, hogy például Törökországból vagy Ciprusról sokkal biztonságosabban lehetett volna végrehajtani a feladatot. A történetet ugyanakkor jó néhány hitelesnek mondható forrás megemlíti. Philip Grandin Strong, aki az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) tudományos hírszerző operatív törzs irodavezetője volt az ötvenes években, 1954. május 12-én találkozott Allen Dulles főigazgatóval. Ezen a napon egy feljegyzés volt a kezében, amely több pontban taglalta a nagy magasságú kémrepülések lehetőségét. Ötödik pontja a következőt tartalmazta:

„A vezérkari főnök azt az információt kapta (kétes pontosságú), hogy a britek már átrepültek Kapusztyin Jar felett, egy Mark 1-es Comettel. A beérkezett információk arra engednek következtetni, hogy a gépet az oroszok megtámadták.”

A CIA memorandum amiben megemlítik a Kapustin Yar-i esetet:

cia_memorandum_amiben_megemlitik_a_kapustin_yar-i_esetet.jpg

Nem mellékes, hogy ugyanezt a találkozót úgy is emlegetik, mint amely az U–2-es projekt egyik kiinduló lépése volt. Robert Amory Jr., aki az ötvenes években a CIA igazgatóhelyettese volt, a John F. Kennedy Elnöki Könyvtárnak adott 1966-os interjújában is említést tett a brit berepülésről. Amikor az amerikaiak információt szereztek a Kapusztyin Jar melletti orosz rakétaközpontról, azonnal elkezdték tervezni, hogy valamilyen formában fényképeket készíthessenek róla.

„Nem hagyhattuk figyelmen kívül. Rendkívül súlyos dologként kezeltük ezt az egész rakétafejlesztést, és már az elején ismeretekkel kellett rendelkeznünk róla, és döntést hozni.”

Amory az interjú e részében feleleveníti, hogy Nathan F. Twining, a légierő vezérkari főnöke akkor őt úgy tájékoztatta: az amerikai félnek a jelen helyzetben lehetetlen véghez vinni egy ekkora feladatot a megfelelő repülőgép hiányában. Amory a brit repülést rizikós dologként aposztrofálta, és eredményként elfogadható képekről tesz említést az interjúban. A volt igazgatóhelyettes zárszóként hozzátette, a britek nem akartak újabb átrepülést végrehajtani, mivel az oroszok felfedezték a gépet a repülés során, és már ebből komoly nemzetközi incidens keletkezhetett volna. 

Van ugyanakkor egy másik, de a fentivel szemben hitelesített Canberra-küldetés, amely a Robin fedőnevet kapta. Ez szintén közös angolszász projekt volt, amelynek során egy amerikai fejlesztésű, 6000 mm-es forgatható kamerát építettek be egy Canberra B.2-es bombakamrájába, hogy nagy hatótávolságú ferde fényképezést (LOROP) tudjanak végrehajtani vele. Bár már 1953 nyarán megtörtént a brit politikai jóváhagyás, a kijelölt WH726-os lajstromú Canberra csak a következő év márciusában repült át a massachusettsi Hanscomba a speciális kameráért. Néhány héttel később visszatért Európába, és összesen kilenc LOROP-feladatot teljesített a szatellitországok határainak közelében. Olyan tökéletes volt a kamera, hogy a próbarepülés során Dover felől sikeresen fotózták le vele a 120 kilométerre lévő londoni Szent Pál-székesegyházat, értékelhető minőségben. 

A WH726 Hanscomban:

a_wh726_hanscomban.jpg

A kamera a Canberra bomba kamrájában:

a_kamera_a_canberra_bomba_kamrajaban.jpg

Összesen 25 repülést teljesítettek, a legelsőt 1954. április 23-án, az utolsót 1957 februárjában. Az első repüléskor a kelet-németországi Lübeck és Brunswick közötti területet fotózták, a brit zóna fölött, 16–26 km-re a keletnémet határtól. A gépekbe minden esetben egy lefelé néző optika is be volt építve, amely a gép alatti területet fotózta. Ez azt a célt szolgálta, hogy utólag pontosan tudják dokumentálni a gép helyzetét és repülési irányát, hiszen ebből jól számítható volt, hogy hova is nézett a LOROP az expozíciók pillanatában. Később, amikor a Földközi-tenger felett repültek, ez a kamera szükségtelen volt, és kiépítették. Végül 1955 októberéig repültek a szatellitállamok határain, utána Ciprusról főleg szíriai és egyiptomi célokat dokumentáltak. 

Az egyetlen feljegyzett magyar vonatkozású repülésre 1955. szeptember 29-én került sor a 11-es sorszámú Robin művelet során. A feladatra kijelölt Canberra Ausztria felett a kelet-stájerországi Gleisdorftól repült délnek, „párhuzamosan” a magyar határral, egészen az akkori Jugoszláviáig. Helyi idő szerint 11.30-kor, 14 250 méter magasan kezdte meg a „befotózást”. Elsőként a Vas megyei Bucsu községtől kelet-északkelet irányba, Szombathely és Kőszeg között a 84-es főútig, nagyjából 10 km szélesen és 30 km mély területen készültek fényképek. Katonai szempontból kevés „objektum” volt még ekkor, hiszen a szombathelyi Savaria laktanya csak 1975-re épült meg. De az elért adatokból kikövetkeztethető, hogy a repülés során a szombathelyi repülőtér és a váti lő és gyakorlótér lencsevégre került. Dél felé haladva a gép az Egyházasrádóc–Bögöte–Pókaszepetk–Zalalövő közötti területet fényképezte le. Hogy mit kereshettek, vagy mi volt a célpont, az nem derül ki a dokumentumokból, de a műholdkorszak előtt az ilyen fényképezések a korábban nem ismert területek felderítését szolgálhatták, célpontok után kutatva. 

2004-ben a brit védelmi minisztérium nyilvánosságra hozta a Robin feladattal kapcsolatos teljes fényképes anyagot, majd átadta azt az edinburgh-i székhelyű Nemzeti Légifotó-gyűjtemény (NCAP) tulajdonába, ami szerencsére elérhető a nyilvánosság számára.

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. júliusi számában jelent meg.

süti beállítások módosítása