Katonai témák, fotókkal kiegészítve

Haditechnika, földön, vízen, levegőben

Haditechnika, földön, vízen, levegőben

Rádiófelderítő Neptunok Kína felett

2022. június 08. - Levente B.

A Project Cherry keretében a CIA, a Központi Hírszerző Ügynökség kérésére 1954 végén öt P2V típusú gépet vontattak át a Lockheed Skunk Works részlegébe, hogy P2V-7U változatra alakítsák át azokat SIGINT, azaz rádióelektronikai hírszerzési feladatok végrehajtására. A folyamat során sötét tengerkék színt és USAF feliratot, valamint RB–69A típusjelölést kaptak. 

Neptune, tajvani színekben:

p2v_tajvanon_forras_rocaf.jpg

A Lockheed által gyártott P–2-es Neptune típus első példánya 1945 májusában repült, majd 1947 márciusában állt szolgálatba az Egyesült Államokban. Ez volt az első olyan tengeri járőrgép, amely az amerikai haditengerészet részére készült; korábban már létező típusokat alakítottak át erre a feladatra. Az 1954-es módosítás során a gépeket ellátták célkövető radarral, Doppler navigációs radarral, földkövető és figyelmeztető radarral, optikai és infraszenzorokkal, rádióhullám-bemérő szenzorral, széles sávú rádióvevővel, radarbesugárzás-jelzővel, elektronikus zavaróval és dipólszóróval. Egy 1962 júliusában íródott CIA-feljegyzés szerint az alapgépek költsége 1,7 millió dollár volt, a SIGINT platform további 2,5-3 millió dollárba került, mai áron ez 40-45 millió dollár/gép.

A leszállítás előtt, még amerikai felségjellel. Ezt a gépet 1964. június 11-én lőtték le Kína felett:

rb-69a_forras_usaf.jpg

A P2V7U gépeket először Európában vetették be, két gép került át a németországi Wiesbaden katonai bázisra 1955-ben. Erről az időszakról rendkívül kevés információ áll rendelkezésre, feltehetően több alkalommal repültek a szatellitországok határainál, ezenkívül a berlini légi folyosót is használták, illetve a Balti-tenger felett is dolgoztak. A gépeket állítólag azért vonták ki, mert a CIA csökkenteni kívánta jelenlétét Európában, mivel akkor Ázsia sokkal biztonságosabb terep volt az ilyen feladatok végrehajtására. A P2V gépek németországi repüléseiben részt vettek lengyel származású pilóták is, akik a II. világháború idején harcoltak a brit Királyi Légierő kötelékében, és végül kegyvesztettek lettek hazájukban a háború után. A CIA már korábban is alkalmazott kelet-európai hazátlan pilótákat, 1949-től például csehszlovák születésű személyzettel kezdték meg Athénból ügynökök ledobását Albániába és Bulgáriába. A britek ugyanezen időben a lengyeleket kezdték bevetni hasonló feladatokra, akiket végül a CIA is „kölcsönvett”. Miután elégedettek voltak a munkájukkal, 1955-ben újra szolgálatba állították őket a P2V-programban, amely időszak alatt harminc pilóta tevékenykedett a CIA kötelékében. A kelet-európai, többségében lengyel pilóták alkalmazása az Ostiary – a latin ostiarius, templomőr szóból – fedőnevet kapta, és 1958-ig működött.

A gépek Európa után Tajvanra kerültek, elsőként két példányt adtak át a Kuomintang légierő részére 1957. december 3-án, a 34. „Black Bat” felderítőszázadhoz, amit 1953-ban alapítottak. Az alakulat feladata az volt, hogy Kína közelében, illetve mélyen bent a szárazföldön elektronikus hírszerző (ELINT) légi felderítést hajtson végre, feldolgozva különböző rádiójeleket, például a földről érkező lokátorok  kisugárzáskarakterisztikáját, ezzel egy időben azok pontos helyét is meghatározva. Nem volt veszélytelen a feladat, főleg úgy, hogy mindezt alacsonyan, földközelben kellett végrehajtani, éjszaka repülve. Összesen hét Neptune-t adtak át. Hogy a maradék öt gép mikor érkezett, nem tudni, egyes források szerint az utolsó kettő csupán 1962 után került Tajvanra a veszteségek pótlására.

Az Il-28-as gépeket is bevetették, a betolakodó gépek ellen Kína felett:

kinai_il-28-as.jpg

A gépeket a Hszincsu légibázisról üzemelték, de a valódi tulajdonos továbbra is az amerikai fél volt. A gépek mindig holdfénymentes napon és 100–300 méteres magasságon repültek. Ilyen fényviszonyok között a sötét gépeket már lehetetlen volt szabad szemmel észrevenni, és hiába volt a rendszeresített kínai vadászgépek némelyikén fedélzeti lokátor, a szovjet fejlesztésű eszközöknek korlátozott volt a képességük, és nem tudtak minden esetben egy alacsonyan repülő eszközt a földháttérben követni. Ennek ellenére több száz alkalommal küldtek MiG gépeket a betolakodók elfogására, de sok esetben még csak megtalálni sem tudták őket. Az első akcióra 1958. március 20-án került sor. Az 5005-ös oldalszámú Neptune repülőgép Csao Csin alezredes parancsnoksága alatt egy 13 órás felderítőfeladatot hajtott végre a Kuangtung–Kuanghszi körüli területen, melynek során 48 különböző lokátorjelet derített fel, és közben 300 ezer propaganda-szórólapot is szétszórt. A repülési útvonalat az amerikaiak tervezték meg, a gép által „beszívott” adatokat is az amerikai fél dolgozta fel és értékelte ki, amelyeket később átadtak Tajvannak.

 Az 1959. július 1-én lerepült küldetés, néhány részlete:

1959_julius_1-en_repult_kuldetes_adatai.jpg

1960. október 21-én egy MiG–17-es a 9. légi hadosztálytól a Kuangtung melletti Hszingning repülőteréről szállt fel egy P2V-7U üldözésére, Cijin közelében. A MiG pilótája a cél mögött tüzet nyitott, ám a betolakodót nem találta el, a kínai vadászgép viszont egy domboldalnak csapódott. Feltételezhetően a gépágyú torkolattüze zavarta meg egy pillanatra Csang Han-min pilótát, ezzel okozva a halálát. 1960. december 7-én az 1. légi hadosztály öt MiG–17-es vadászgépet riasztott a Tantung Langtou repülőtérről, hogy elfogjanak egy Neptune-t a tenger felett. Az üldözés során az egyik kínai vadászgép olyan alacsonyra süllyedt, hogy a tengerbe csapódott, és a pilóta, Csang Fu-csen életét vesztette.

Kínában a Neptune megjelenésekor megpróbáltak valamilyen megoldást találni a problémára. 1953-ban tizenkét szovjet gyártású Tu–4-es (az amerikai B–29-es szovjet változata) érkezett az országba, akkor a gépekkel létrehozták a 4. önálló bombázóezredet. Miután megkapták az első Tu–16-os bombázókat 1959-ben, a dugattyús motorosok közül elsőnek két példányt alakítottak át éjszakai elfogónak, mivel ezek a nagy gépek képesek voltak hosszú ideig a levegőben maradni. Ahhoz, hogy a bombázók alkalmasak legyenek a feladatra, egy jó lokátorra volt szükség. Elővették az Il–28-as bombázó repülőgéphez rendszeresített PSZBN-M típusú, vak bombázó és navigációs készüléket, amely egy centiméteres pontosságú távolsági radar bombacélzó volt. A radart egy dómba helyezték a Tu–4-es alsó részére, és elméletben képes volt egy P2V méretű gépet a levegőben húsz kilométerről felderíteni. Maga a radar azonban nem volt megfelelő a pontos céladatok átadására, ezért a fegyverkezelőknek szükségük volt egy-egy infra éjjellátóra. Utóbbiakat három kilométeren belül lehetett alkalmazni. A típus bombakamráját vezetési ponttá alakították át, ahol három munkaasztalt helyeztek el. Az elsőnél ült a PSZBN-M kezelője, mellette volt egy navigátor, aki a földi irányítástól kapott adatokat kezelte. A harmadik munkaállomáson a tervtáblakezelők dolgoztak. Az öt, kétszer 23 mm-es gépágyú pedig az önvédelem helyett a célok leküzdésére szolgált. Az átalakításokra a nancsangi repülőgépgyárban került sor.

Ritka felvétel egy Tu-4P-ről. A gép hasa alatt a radar radomja látható:

eredeti_felvetel_a_tu-4p-rol_a_radar_radombja_latszik_a_gep_alatt_2.jpg

Az immár Tu–4P-nek hívott gépeket 1960. augusztus 24-én vetették be első alkalommal egy Neptune ellen a Pohaj-tenger felett, de az első gép által kilőtt 250 gépágyúlőszerből egy sem találta el a célt. Egy másik bombázó tovább követte az ellenséges gépet, de 35 perces üldözés után sem sikerült lelőni. A következő két évben a típus további húsz alkalommal próbált segíteni a Neptune gépek elfogásában, sikertelenül, ezért egy idő után nem vetették be őket. A Tu–4-es típus után a bombázóerők 74. ezredétől vettek át négy Tu–2-es repülőgépet éjszakai feladatokra, méghozzá úgy, hogy egy RP–5-ös lokátort építettek a gépekbe, amit a pilóta mögötti bombázó kezelt. Habár az első kísérleti repülések bebizonyították a gép alkalmatlanságát az ilyen feladatokra, végül engedélyezték a bevetését.

A Tupoljev bombázó bomba kamrájában létrehozott vezetési pont:

a_tu-4p_vezetesi_pontja.jpg

1960. november 19-én 20.50-kor két Tu–2-es szállt fel Csengcsou repülőteréről egy tajvani gépre indulva, mely rendkívül alacsonyan érkezett Honan város irányából. A két pilóta, Li Hszüe-ceng és Sang Tö-can a földi irányítás által meghatározott körzetben várakozott. Elsőként Hszüe-ceng gépét próbálták a célra vezetni, de a Neptune erős elektronikus interferenciával próbálta magát nehezebben megtalálhatóvá tenni, aminek következtében a földi lokátorok több alkalommal is elvesztették. Amikor újra tudták követni a földről, a Sang Tö-can vezette Tu–2-est irányították a célra. Az üldöző gép két kilométerre tudta megközelíteni a betolakodót. A Honan tartományban található, 1500 méter magas Szung-hegy felé repültek, amit a Neptune terepkövető radarja látott, és így ki tudta kerülni, de a mögötte érkező Tu–2-es nekiütközött, a négyfős személyzet pedig meghalt. A tajvani gép Lojang városát elhagyva nyugatnak fordult, ekkor a másik gépet a légvédelem a Neptune mögé vezette. Habár a célt továbbra sem látták szabad szemmel, és a saját lokátoruk sem segített, végül parancsot kaptak a lelövésre. Egy nagyobb sorozat leadása után a pilóta észrevette, hogy túl alacsonyan van, de már késő volt, s egy domboldalnak csapódott. Az eset után megállapították, hogy mivel a fegyverek közel vannak a pilótafülkéhez, a torkolattűz, illetve az erős vibráció meg tudja zavarni a személyzetet a koromsötétben. A légierő úgy döntött, nem alkalmazza tovább a típust a Neptune gépek megállítására.

Kínai Tu-2-es gépek:

kinai_tu-2-es_es_szemelyzete.jpg

1960. november 19-én meghalt Tu-2-es személyzetek:

a_lezuhant_tu-2-es_gepek_szemelyzetei.jpg

1958 márciusa és 1961 októbere között a tajvani P2V-7U gépek 84 elektronikus bevetést, havonta nagyjából kettőt hajtottak végre mélyen Kína felett. Ezen időszak alatt a kínai légvédelemnek egyetlenegy alkalommal sem sikerült ellenséges gépet lelőnie. A „Black Bat” század első veszteségét korábban, 1960. március 25-én szenvedte el, amikor is a század parancsnoka, Jin Jen-san ezredes által vezetett Neptune gép Észak-Kínába repült be. A dél-koreai Oszan légibázisra való visszatérés során hegynek ütközött, a legénység mind a 14 tagja meghalt. 1961. január 17-én sikeresen rávezettek egy MiG–17-est a Fucsien városa felett haladó kémrepülőre. A betolakodó gép bal szárnya súlyosan megsérült, a bal oldali csűrő és a motorburkolat is repesztalálatot kapott, de végül sikeresen visszatért. Ezúttal a 12 fős legénység épségben hazajutott. Külön kiemelendő, hogy a bevetés a Neptune-személyzetnek 14 óra 40 percig tartott! November 6-án egy másik felderítő szállt fel a kunszani katonai repülőtérről Dél-Koreában; 18.55-kor a Liaotung félszigetnél lépett be kínai légtérbe, Csuangho körzetében. Itt a kereső fényszóróknak sikerült megtalálniuk a gépet, majd az 503. légvédelmi tüzérezred ágyúinak áldozatává vált, és Talien városától öt kilométerre a tengerbe zuhant, a 13 fős legénység életét vesztette. A szerencse, úgy tűnt, kezdett elpártolni a „Black Bat” századtól.

1961. január 17-én megsérült Neptune gép és személyzete. Többségük nem élte meg a század feloszlatását:

a_1961_januar_17-en_megserult_gep_es_szemelyzete.jpg

1962. január 8-án egy másik Neptune veszett oda a kínai és az észak-koreai határ közelében. A gép a Sárga-tengerbe zuhant, műszaki vagy pilótahiba miatt. Kuo Tung-tö parancsnok és a 12 fős legénység soha nem került elő. 1963. június 20-án a Nancsang melletti légibázisról riasztottak vadászokat egy újabb berepülés miatt. Vang Ven-li pilótát a földi irányítás a Neptune mögé tudta irányítani. A folyamatos elektronikus zavarás ellenére sikerült találatokat elérnie. A tajvani gép a 14 fős személyzettel lezuhant, senki nem élte túl a katasztrófát. A Népi Felszabadító Hadsereg légierejének ekkor sikerült első alkalommal éjszaka lelőnie egy ellenséges gépet. 1964-ben öt berepülést teljesített a század, egészen június 11-éig. Azon a napon 23.00-kor egy P2V-7U a Santung-félszigetnél érkezett a kínai légtérbe. A haditengerészet 5. önálló dandárjának egy Il–28-as bombázója és egy MiG–15bisz típusú gépe szállt fel a Lajjang katonai repülőtérről. Többszöri rávezetés után a Si Csensan vezette Il–28-as közepes magasságból tizenkét, 90 kg-os világító bombát dobott le, amellyel egy 14 ezer négyzetméteres területet tudott bevilágítani a Neptune feltételezett helyén. A MiG-pilótának, Csen Kan-fának sikerült észrevennie a gépet, majd nagy sebességgel megközelítve azt lelőnie Csihszia tartomány felett. Szun Ji-csen parancsnok és a 12 fős legénység odaveszett. A gép roncsai között viszonylag egyben megtaláltak négy AIM–9B Sidewinder rakétát is, amelyeket a Neptune gépek önvédelemre használtak, és azokat hátrafelé indították volna. Ezek után majd másfél évig nem repültek a gépek Kína fölé, és csupán 1965. december 24-én tértek vissza újra.

Lelőtt Neptune roncsa mellett nézelődő kínai katonák:

p2v_roncs_3.jpg

A 34. század egy másik érdekes, ám továbbra is rejtélyes története 1966. május 19-én kezdődött, amikor is egy P–3A Orion négy légcsavaros gázturbinás tengerészeti felderítőgép landolt Tajvanon. További egy példány érkezett július 12-én, de tajvani tevékenységük nagyon rövid életű volt, ugyanis 1967. január 25-én mind a két gép visszakerült az Egyesült Államokba. Összesen három speciális P–3A gépet terveztek átadni Tajvan részére, amelyek átalakítása 1964 júniusában kezdődött, szintén a CIA megrendelésére. A gépeket feketére festették, és fedett elektronikus berepülésekre alakították át. A gépek külső jegyei is mások voltak a többi P–3A-hoz képest. Kisebb légcsavartollakat alkalmaztak, hogy ezzel a zajt csökkentsék, illetve megnövelték a kipufogócsöveket a hajtóműgondolákon a kiáramló hő redukálására. A gépek négy AIM–9B Sidewinder rakéta hordozására is képesek voltak, amelyeket hátrafelé tudtak indítani. Elhelyeztek egy-egy atmoszferikus mintavételezőt a gép elülső oldalán, valamint a hátsó beszállóajtót kiszélesítették, valószínűleg azért, hogy a nagyobb munkaállomások beférjenek. Végezetül leszerelték a farokrészről a jellegzetes mágneses anomália detektort (MAD).

Az egyik fekete Orion, még az Államokban:

p-3a_forras_usaf.jpg

Immár tajvani felségjellel, az 1966-os átadáson:

p-3a_atadasi_ceremonia_1966_forras_rocaf.jpg

Ismeretlen helyen készült fotó az egyik gépről. A gép bal szárnyán jó láthatóak a LAU-7-es indító sínek, a Sidewinder rakétákhoz:

tajvani_p-3_2.jpg

Nem tudni, milyen okból tértek vissza olyan hamar a gépek, feltételezések szerint a rajtuk lévő szenzitív berendezések elvesztésének ténye is közrejátszhatott, és talán az is, hogy a kínai szárazföld körüli repülés egyre veszélyesebbé vált. Meg nem erősített értesülések szerint a század gépei még Észak-Vietnam közelében vagy a fölött is hajtottak végre feladatot. Nem keverendő össze a „Black Cat” századdal, amelyik U–2-es gépekkel repült Kína fölé. A „Black Bat” az évek alatt a P2V-n kívül más típusú felderítőgépet is üzemeltetett. A Népi Felszabadító Hadsereg légiereje összesen 15 gépet lőtt le, melyek az alakulathoz tartoztak, ezek közül öt P2V, öt RC–123-as, három R–26-os és két RB–17-es volt. Az elvesztett Neptune gépekkel 67 fő halt meg a bevetések során. Mivel hosszú órákat kellett a levegőben tölteniük, mindig két legénységgel repültek, és nemegyszer több mint egy tucat emberrel a fedélzeten indultak a huzamos idejű bevetésekre. A „Black Bat” összesen 148 főt vesztett az évek során, ami a teljes századállomány kétharmada volt. 1967-ben minden berepülést leállítottak, végül a 34. századot 1974-ben felszámolták. Az alakulattal kapcsolatos információk jelentős része amerikai részről a mai napig titkos, az eddig ismert adatok tajvani és kínai forrásokból származnak.

A P-3-as gépek visszavonásának dokumentuma:

a_p-3_orion_gepek_visszahivasa_tajvanrol.jpg

 

fotók forrása: CIA, USAF, ROCAF és a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Légierő múzeuma

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2022. májusi számában jelent meg.

süti beállítások módosítása