Húsz évvel ezelőtt, 2001. december 28-án mutatták be A Sólyom Végveszélyben (Black Hawk Down) című filmet az Egyesült Államokban, mely az 1993. október 3–4. között, Szomáliában lezajlott Mogadishu-i csata történetét dolgozta fel. A film Mark Bowden azonos című – nálunk magyarul, Mogadishu ügy – könyve alapján készült el.

Sok történet és visszaemlékezés íródott a filmről és az 1993-as eseményről az elmúlt években. Jelen bejegyzésben, most elsősorban, néhány veterán elbeszélései alapján, a film és a valóság közötti különbségekről és párhuzamokról lesz szó.

1993. augusztus 26-án érkezett meg Afrikába egy vegyes amerikai, úgynevezett Task Force Ranger erő, melyek között volt a 1-160th Special Operations Aviation Regiment tizenhat darab helikoptere, MH-60 Black Hawk és AH/MH-6 Little Bird típusú gépekkel. Illetve a szárazföldi erők 75th Ranger Regiment (ezred) és a 1st Special Forces Operational Detachment-Delta egy-egy százada. Feladatuk az volt, hogy elfogják Mohamed Farrah Aidid szomáliai hadurat, akit az ENSZ csapatok elleni támadások miatt „köröztek”. 

AH/MH-6 Little Bird típusú helikopterek a film forgatás idején:

A Task Force Ranger erői között volt Thomas E. Matthews, ma nyugállományú ezredes, aki 28 évnyi szolgálatának nagy részét helikoptereken töltötte. Október 3-án a légi műveletek, ezen kívül a 1-160th Special Operations Aviation Regiment (160th SOAR) parancsnoka volt. Lee A. Van Arsdale, ma nyugállományú ezredes. Október 3-án a Joint Operating Concept (JOC) vezetője volt. Az események előre haladtával a „Super 61” hívójelű helikopter roncsa körüli erők rangidős tisztje. Matthew Eversmann, ma nyugállományú szakaszparancsnok. Október 3-án a helikopterekkel kirakott 4. szakasz parancsnoka volt. Danny McKnight, ma nyugállományú ezredes. 28 évig szolgált a gyalogságnál. Október 3-án a 3rd Battalion parancsnoka volt, a földi konvoj vezetője. Az ő történeteik segítenek mélyebben megismerni majd a Mogadishu-i csata és a film közötti kapcsolatokat. 

1993. október 3-án az amerikai erők rajtaütést terveztek Aidid körének két fontos személye ellen. A harminc percesre tervezett akció végül 18 óráig tartott, súlyos technikai és ember veszteséggel. Hét évvel később az akcióról Ridley Scott (Alien, Szárnyas fejvadász, Gladiátor) rendező készített filmet, Jerry Bruckheimer (Karib-tenger kalózai filmek) producer közreműködésével.

Balról-jobbra: Thomas E. Matthews, Lee A. Van Arsdale, Matthew Eversmann, Danny McKnight:

Aidid elfogása 1993-ban rendkívül bonyolult volt mert folyamatosan bujkált és változtatta a helyét. Az amerikai parancsnokság ezért úgy döntött, a körülötte lévő infrastruktúrát kezdi felszámolni. Ahogy a film elején is megmutatják, elsőként Aidid legfelső köréből Osman Ali Atto elfogása mellett döntöttek. Szeptember 21-én szárazföldi akcióként indult volna az Atto elleni küldetés, de egy olyan országban mint Szomália igen gyorsan változtak a dolgok. Atto a nap folyamán elhagyta a cél épületet mielőtt az amerikaiak léphettek volna, így gyorsan légi művelet lett az egészből. A filmben látott mondhatni gyors és egyszerű elfogás a valóságban nem így ment végbe. A célpontot több fegyveres védte akik nem akarták, hogy elfogják őket. A rajtaütés pillanatában a járművek megálltak egy épület mellett, Atto és a testőrök a kocsikból kiszállva az objektumban kerestek menedéket, az ott lakók legnagyobb megdöbbenésére. A sikeres elfogás után a kiemelés a tetőn keresztül helikopterrel történt.

Ridely Scott rendező, mögötte a Matthew Eversmann karaktert játszó Josh Hartnett:

Az elfogás után a filmben, Atto kihallgatás során ismerhető meg William F. "Bill" Garrison, ma már nyugalmazott tábornok, aki a Szomáliában települő amerikai erők főparancsnoka volt és akit a néhai Oscar jelölt Sam Shepard alakít. Garrison tábornok a vásznon úgy lett ábrázolva az események során, mint aki sok esetben személyesen ad utasításokat, a valóságban azonban hagyta, hogy a beosztott tisztjei maguk hozzanak döntéseket. A tábornok maga csupán megfigyelt és kevés esetben folyt bele a dolgokba.

A helikopterek és a személyzetek a filmben a már említett 160th SOAR-tól voltak, tehát ugyanaz az alakulat, ugyanazon típusú gépekkel segítette a filmesek munkáját, mely alakulat 1993-ban megjárta Afrikát. A Védelmi Minisztérium összesen 4-4 db MH-60 Black Hawk és AH/MH-6 Little Bird típusú helikoptert és több szakasznyi Ranger-t biztosított a stáb részére. További segítséget kaptak még a Marokkói Királyi Fegyveres Erőktől, mivel a filmet Marokkóban forgatták. A Mogadishu-i reptér dublőre a Rabat-tól nem messze lévő Kénitra városa melletti légibázis volt. A filmben látható C-130 Hercules gépek a Marokkói Királyi Légierőhöz tartoztak.

Matthew Eversmann: „Számomra a légi jelenetek a filmben lenyűgözőek, ahogy a tengerpart felett repülnek a helikopterek. Összehasonlítva a fotókra amik megvannak nekem, meg az emlékeimmel amikor a tengerpart fölött repültünk, hihetetlen hasonlóságokat vélek felfedezni. Talán annyi kis hibát fel lehet róni a film készítőknek, hogy 1993-ban mindig párban repültek a helikopterek soha nem önmagukban.”

A repülőtéri hangár mely szállásként funkcionált az amerikaiaknak, nagyon rossz állapotban volt és nem kevés időbe telt mire sikerült lakhatóvá tenniük. Az ez utáni élet körülmények hangulatát a veteránok szerint jól visszaadja a film. Már az áttelepülés előtti hetekben, a Szomáliában teljesített feladatokhoz hasonlóakat gyakoroltak odahaza. A speciális erők közössége mindig együtt gyakorol és dolgozik minden esetben, legyen az szárazföldi vagy légi mozzanat. Ha sok időt eltölt az ember egy ilyen csapatban, akkor jól ki lehet ismerni mindenkit. Mivel nem nagy a cserélődés ezért sokszor ugyanazok az arcok vannak, akiket aztán alaposan megismer az ember. A film első harmadában a film azt próbálja meg sugallni, hogy a Ranger és a Delta erők között súrlódások voltak.

Lee A. Van Arsdale: „Nem lehet letagadni, hogy volt ellentét a Delta és a Ranger egyes tagjai között. De az egészet nézve az volt általánosságban látható, hogy például pár Ranger közlegény az egyik idősebb Delta tisztel beszélgetve próbált többet tudni a korábbi katonai múltjáról, meg hogyan próbálná ebben és abban a szituációban megoldani a dolgokat és hasonló. Talán ezt kiélvezve pár Delta mentornak érezte magát. Miközben jó pár példa volt, hogy a Delta operátorok korábban Ranger-ként kezdték katonai pályájukat. De ez a „én nem szeretlek, mert te se szeretsz” bár valóban jelen volt, de nem ennyire élesen mint a filmben. Sokan akik ott voltak Szomáliában korábban Irakban is együtt szolgáltak.”

Matthew Eversmann – akit Josh Hartnett alakít a filmben – kinevezése a 4. szakasz élére a filmben a nézőnek úgy jöhet át mint egy kinevezés, egy staféta bot átadása.

„Ami valójában történt, az volt, hogy a szakasz parancsnokom Hardy főtörzsőrmestert, sajnálatos módon visszahívták az államokba, családi vészhelyzet miatt szeptember végén. Mivel én voltam a rangban a következő Ranger tiszt a szakasznál, így logikus volt, hogy én lépek a helyébe. Nem volt annyira drámai mint ahogy a film ezt bemutatja, de az igaz, hogy igen nagy felelősség hárult akkor hirtelen rám” 

Az amerikaiaknak a földön rendkívül kevés hírforrásuk volt. 1993-ban egy olyan országban mint Szomália az egyetlen valós és hiteles forrás a humán hírszerzés, információgyűjtés volt. Mert lehet bármekkora légi vagy elektronikus hírszerzést kiépíteni, a teljes képet soha nem fogják megmutatni. A Task Force Ranger, az október 3-án kapott információk alapján úgy döntött, neki kezd a hetedik küldetésének. A korábbi feladatok közül három éjszaka, három nappal lett végrehajtva így volt tapasztalatuk mind a két napszakban. A helikopterek ezen kívül minden nap repültek, még este is, volt, hogy egy nap negyven felszállást hajtottak végre.

Danny McKnight: „Sokan kérdezték meg azóta tőlem, hogy ha éjszaka jobbak vagytok miért mentetek be nappal, délután háromkor, egy a rossz fiúk uralta területre. Nincsen erre okos válasz, de ha a cél ott van és erről tudsz, akkor kihasználod. If it is a go, it is a go, ahogy mondják. Arra várni, hogy együttműködően még három órán át várjanak ránk estig, nem lehet megtenni. Mert ők is tudják, hogy huzamosabban tartózkodni egy helyen nem lehet.”

Lee A. Van Arsdale: „Amikor valakit el akarunk fogni, akkor azt el kell, nem lehet arra várni, hogy az idő és a helyszín a mi javunkon legyen. Ez azt jelenti, hogy ha muszáj azonnal kell cselekedni, percek alatt.” 

A felső vezetés részéről azonban voltak aggodalmak, a helyszínnel kapcsolatban azzal, hogy a központba kell menniük. A korábbi hat hasonló bevetéssel ellentétben, ahol a város szélén volt az akció, vagy legalább nyitott volt az egyik oldal, mert mondjuk a tengerpart közelében történtek a dolgok. Mindenki tudta, hogy a belváros a legforgalmasabb és legzsúfoltabb része Mogadishu-nak. Thomas Matthews ezredes azon a napon először kérvényezte, hogy a helikopterek rakétával is fel legyenek fegyverezve. Korábban a járulékos veszteségek figyelembe vétele miatt nem érezték azok szükségét. 

A film egyik utolsó jelenete, Clifton "Elvis" P. Wolcott holtestét emelik ki a lezuhant gépből:

Az amerikaiak az elejétől fogva fel voltak készülve a veszteségre, nem voltak naivak az ott létük alatt, tudták hol vannak és milyen veszélyes környezetben kell dolgozniuk. Arra fel voltak készülve, hogy ha mondjuk egy Little Bird zuhan le és amennyiben tudják biztosítani a helyszínt, akkor egy Black Hawk helikopterrel annak mérete miatt volt esély azt könnyedén kiemelni. Ha egy UH-60-as zuhan le, annál már nem volt arra mód. Ezért péládul begyakoroltatták a személyzetekkel, hogy amennyiben lezuhanásra került volna sor, akkor hova helyezzék a termit gránátokat, hogy a járművet helyben semmisítsék meg. Tudták azt, hogy a gépet ilyen esetben ott kell hagyni és a túlélők kimenekítése a legfontosabb. 

Lee Van Arsdale: „A város olyan kicsi volt és olyannyira sűrűn lakott, hogy a levegőben lényegében 2-3 perc alatt el lehetett jutni egyik végéből a másikba. Anno a felszállástól a város fülé való érkezésig nagyjából 10 perc telt. És ez is azért volt, mert egy nagy kört leírtunk indulás után, hogy biztosan abból az irányból jöjjünk be ahonnan terveztük.”

Végül mind a tizenhat gép elindult október 3-án Mogadishu belvárosába és nem nyolc mint ahogy a filmben van, plusz pár felderítő gép volt még nagy magasságban. Ez azonban kegyes hibának tekinthető, mert csupán ennyi gép állt a film készítők rendelkezésére.

Azok a jelenetek amik azt mutatják, hogy a szomáliaiak készülnek fegyverekkel és járművekkel az amerikaiak érkezésére nem realisztikus. Valóban volt reakció az amerikai erőkre, de csak azután, hogy a városban voltak már, de az a mód ahogy felkészülnek a gépek közeledésére, csupán a film drámai hatása. Mindig meglepetési előnyben voltak az amerikaiak és minden esetben, legyen az este vagy nappal, ők döntöttek arról mikor mennek a célterületre. Azok az út akadályok amiket a filmben felállítanak, nem volt az oda úton, ezért is tudott a földi konvoj időben odaérni, de az érkezésük után és a nap hátra lévő részében valóban több olyanba belefutottak mint ami a filmben is látható.

Lee Van Arsdale elismerően szólt a filmben látható rajtaütésről az Olympic hotelen.

„Az a sebesség, ahogy az egész megtörtént, a gépek leszállása, a Delta operátorok épületbe való behatolása az épület tetején és lent, továbbá amilyen lendülettel a Ranger-ek a földre érkeznek az UH-60-ból az nagyon reális. A valóságban az első gép ahogy keresztezte a célterületet, egészen addig amíg az utolsó ember is már a földön volt, alig telt egy percbe. Pontosan azért mert újra és újra gyakorolták a katonák a dolgokat, különböző módokon, otthon és Szomáliában egyaránt.”

A mai napig vita tárgya a katonák körében még így több év távlatában is, hogy Todd Blackburn miért vétette el a kötelet. A film azt a magyarázatot adja, hogy egy RPG rakéta elkerülése miatt rántotta félre a pilóta a gépet, amiért Blackburn leesett. Matt Eversmann azonban nem emlékszik, hogy a gépre lőttek volna abban a pillanatban, mint ahogy a filmben látni. Azt viszont fel tudta idézni, hogy a helikopter valamiért megdőlt, mert a kezével le kellett támasztania magát. Az esemény főszereplője a fejsérülése miatt se emlékezett, hogy kiesett vagy ereszkedés közben esett-e le. Eversmann kiemelte, hogy Blackburn sebesülése utáni filmbeli események a földön, jól ábrázolják azokat perceket amiket 1993-ban átélt. A szakasszal volt egy egészségügyi katona és egy katona aki EMT (Emergency Medical Technician) képesítéssel rendelkezett. Ők ketten próbálták Blackburn-t stabilizálni, miközben Eversmann próbált segítséget szerezni, de mivel a járművek nem mozoghattak, ezért a cél épülethez kellett Blackburn-t hordágyon vinni. 

Danny McKnight: „Nem emlékszem, hogy bárki megkérdezett volna engemet, hogy lőjön e vissza. A bevetés szabályai voltak érvényben, melyet kérdés nélkül mindenki teljesített. Az a jelent, amikor a karakteremet kérdezik, bár így ahogy van jól működik a filmben, de a valóságban senki nem kérdezne meg egy ilyen esetben. Ami Blackburn-t illeti, amikor találkoztam a Delta operátorokkal, hogy felvegyük a foglyokat, akkor döntés született, hogy őt kivisszük egy külön konvojjal Strucker őrmester vezetésével. A vissza úton lőtték le Pilla őrmestert, aki egy Humvee hátsó részében tartózkodott az elülső járműben, amikor a halálos lövés érte egy épület sarkából.”

Dominick "Michael" Pilla volt az első amerikai áldozat azon a napon. A fejlövésbe azonnal belehalt.

Már legalább 40 perce a célzónában tartózkodott a Task Force Ranger amikor a „Super 61” hívójelű MH-60 Black Hawk helikoptert RPG rakéta találta el a földről. Már percekre voltak attól, hogy kijelentsék a „küldetés teljesítve”, amikor a helikopter lezuhant. A „Super 61” a valóságban egy szűk sikátorban ért földet, ahol éppen elfért egy Humvee méretű jármű.

Matt Eversmann: „Magam és a szakaszom, le voltunk foglalva a kijelölt kereszteződésben. Folyamatosan tűzharcban álltunk az ellenséggel észak-kelet és nyugati irányba. Nem sokkal azután, rádión hallottam, hogy a célszemélyeket biztosították, ekkor déli irányba az Olympic hotel felé néztem, amikor is a könnyű géppuskásom Dave Diemer, aki kelet felé biztosított, felém fordult és közölte velem, látott egy Black Hawk helikoptert lezuhanni.

Akkor abban az irányba pár utcával lejjebb egy nagy úttorlasz volt. Ezen kívül, ugyanabból az irányból vagy két sarokról folyamatos tűz alatt voltunk. Ez adta meg a lehetőséget a filmmel ellentétben, Thomas Di Tomasso szakaszának, hogy elinduljanak a helyszínre, mert nekünk az a úttorlasz akadályt jelentett. McKnight a gépjárműveivel éppen a pozíciónkhoz tartott amikor Steel százados szólt nekem, hogy jussak el a lezuhanás helyére. McKnight amikor a konvojjal oda ért szólt nekem, hogy szálljunk be, elmegyünk a helikopterhez.”

A lezuhanás után a „Super 61” helikopter túlélői közül, Daniel Darrell Busch törzsőrmester, Delta operátor személyesen védte a gépet, miután kijutott a roncsból, amíg a Search and Rescue (SAR) helikopter érte ment és a földön elérték. A közös műveletiből (Joint Operating Concept - JOC) lehetett látni, hogy mozognak a gép körül, így sejtették, hogy lehetnek még életben maradtak. Keith Jones főtörzszászlósnak hívják azt a pilótát aki a filmben a Little Bird helikopterrel berepült és kimentette a tűzharcok során megsérült Busch törzsőrmestert a lezuhanás helyszínéről. Keith Jones volt az aki 1993-ban ott volt Szomáliában és ugyanezt a manővert végrehajtotta és a film forgatása idején továbbra is ugyanannál az alakulatnál szolgált. Daniel Darrell Busch később belehalt súlyos sérülésibe. 

A 160. SOAR egyik Black Hawk helikoptere a marokkói forgatási helyszínen:

A roncsban rekedt túlélők ellátására, egy SAR helikopter vitt be embereket, fast rope technikával. A SAR csapat egy tizenöt főből álló csoport volt Szomáliában, akik erre kaptak kiképzést. Ranger, Delta és ejtőernyősökből állt a csoport. A helikopter a roncs közelében stabilan tartózkodott, amíg gyors kötélen lejutottak a katonák a földre. Eközben több találatot is kapott, de a pilótáknak sikerült visszajutniuk a kikötőig, mely baráti területen volt. A helikopter végül többet nem repült és hivatalosan harmadik gép veszteségként van számon tartva.

Matt Eversmann: „A kis személyes történetek amik a filmben láthatóak azok közül sok megtörtént. Habár van ami nem akkor vagy más személlyel. Például Scott Galentine, aki a hüvelykujján sérül meg a filmben, valóban elszenvedte azt a sérülést, bár korábban mint a filmben láthatjuk.”

Ha valaki megsérült sokszor nem volt ott szanitéc aki segíthetett volna. Nem egyszer előfordult, hogy egy bajtárs próbált meg egy sebesültön segíteni vagy maga a sérült katona próbált magán segíteni. A kisebb sérüléseket azért kellett olykor a katonáknak maguknak ellátni, mert nem volt ideje és energiája a szanitécnek, hogy mindenkihez oda rohanjon. A filmben az a jelent, amikor a konvoj haladása közben az egyik amerikai Delta katonát egy RPG gránát a szó szoros értelemben ketté vág valós esemény inspirálta. Tim “Griz” Martin törzsőrmester esetét a könyvben is megemlítik és állítólag Mark Bowden írónak szemtanúk mesélték el.

A valóságban a törzsőrmester ugyan súlyos sérülést szenvedett, de nem úgy ahogy a filmben bemutatták. Az oldalán érte a találat, mely az egyik lábát is érintette, utóbbit csak néhány izom és hús tartott csupán, de sikerült visszaszállítani ami után még órákig élt, mielőtt belehalt a sérülésébe. Említendő még szintén ennél a konvoj jelenetnél, annak a katonának az esete akit hátba lőttek. Az ő neve James "Casey" Joyce volt. 1993-ban, amikor a konvoj az első lezuhanási helyszín felé tartott és egy akadály miatt próbált másik utat keresni, Jocye az egyik sarkon volt amikor a bal karja alatt lövés érte, tehát nem pont hátba találták mint a filmben. A jelenet persze arra akart utalást tenni, hogy a filmben némely katona kivette a golyóálló mellényéből a betéteket a bevetés előtt, így könnyítve a felszerelésen. James "Casey" Joyce is belehalt a sérüléseibe.

Ridley Scott középen, mögötte napszemüvegben a film producere Jerry Bruckheimer:

Nagyjából ebben az időben történt, hogy a „Super 64” hívójelű Black Hawk helikoptert is RPG találat érte. A második gép lezuhanása tovább súlyosbította az amerikai erők helyzetét, mely nagyjából 1,5 kilométerre zuhant le az első géphez képest. A konvoj addigra már két darab M939, úgynevezett 5 tonnás 6x6 járművet is vesztett. Csak órákkal később vált ismerté, hogy voltak amerikai erők a földön akik talán időben oda érhettek volna a „Super 64” pozíciójához, mivel igen közel voltak hozzá. Mivel azonban csak éjszaka realizálódott, ki melyik épületben tartózkodik, amikor éjszakai stroboszkóp fényeket raktak a tetőkre azonosítás céljából, tudták pontosan a földiek pozícióit a levegőből. A második gép lezuhanása után történt meg a film egyik legdrámaibb jelenete, amikor Randy Shughart és Gary Gordon mesterlövészek önként jelentkeztek, hogy a földön megpróbálják a tömegtől addig védeni a gépet és az esetleges túlélőket amíg lehet.

Thomas Matthews: „Jerry Bruckheimer és Ridley Scott jó szándékkel kezelték végig azt amit a filmben láthatunk. Mondhatom, hogy sokan büszkék rá. Ez egy Hollywood-i film, de jól megfogta a lényegét annak mi is történt és az én szememben csodás tisztelet ez. Egy filmnél sok szögből forgatnak és két különböző vágási utómunkával teljesen másképpen hathat egy jelenet. Michael J. Durant gépe – az egyetlen túlélő a lezuhanásnak – a külvárosban eset le, ahol rengeteg lakó bódé volt. Emiatt nem is lehetett közvetlenül leszállni a gép mellé, Randy és Gary nagyjából 100-150 métert tett meg a roncsig gyalog, ez így reálisan lett bemutatva a filmben. Amit ezek után láthatunk miután ketten a géphez érnek és elkezdik védeni a feldühödött tömegtől, az mind Michael Durant beszámolója alapján készült. Így kimondható, hogy nagyon is hiteles a látottak.”

Randy Shughart és Gary Gordon mesterlövészek végül életüket vesztették, Michael J. Durant élve fogságba került, majd napokkal később szabadon bocsájtották.

Jeff Struecker őrmester – aki a sérült Todd Blackburn-t vitte vissza korábban – egy kisebb konvojjal próbált a második helyszínre eljutni, de ahogy a filmben is mutatják, nem tudott a lezárások miatt. A filmmel ellentétben a valóságban el sem jutottak a városig, mert belefutottak a Danny McKnight vezette konvojba a visszaúton. Ő vette rá Struecker őrmestert, hogy jöjjenek vissza mert ilyen kis csapattal veszélyes lehet a városba elindulni nekik. Előtte még szétosztották egymás között az embereket, mivel az egyik Humvee-t már szinte tolni kellett, ezét azt az út szélén hagyták és egy termit gránáttal megsemmisítettek. A visszaúton összefutottak a 10th Mountain Division (hadosztály) csapataival akik éppen úton voltak a város felé és csatlakoztak a konvojhoz, majd együtt elindultak az amerikai táborba. A konvoj este tizenegyes indulásáig, végig AH-6J gunship helikopterek jártak fel és alá, mondhatni kivilágították a környéket. Aznap este nagyjából 17 bevetést hajtottak végre személyzetenként, sokszor a műszakiak kérlelték a pilótákat, hogy tartsanak pár perc szünetet és egyenek végre valamit. Meglepetésre egyetlen egy gunship helikopter nem veszett oda a tizennyolc óra alatt.

A gépben, a fotón bal oldalt Johnny Strong színész aki Randall Shughart játszotta, mellette Nikolaj Coster-Waldau pedig Gary Gordon szerepében:

Az összeállt felmentő konvojban már pakisztáni, malajziai csapatok, a 10th Mountain Division járművei is jelen voltak, illetve a kéznél lévő Ranger erők. Ez alatt az idő alatt az első lezuhanási helyszínen, James "Jamie" Edgar Smith súlyos artéria sérülést szenvedett a bal lábában. Rádión kértek hozzá MEDEVAC – Medical evacuation, légi egészségügyi kiürítés – helikoptert, de mivel lényegében már négy Black Hawk kiesett aznap, valamint nem volt mód a közelben leszállni, ezért azt a súlyos döntést hozták meg, hogy nem hozzák ki a sérültet. Sötét volt és szinte biztosan egy harmadik helikopter roncsot jelentett volna ha megpróbálják a kimenekítést. James Smith az este folyamán belehalt a sérülésébe.

Ami nem került be a filmbe és nagyjából ezen időpontban játszódott le, az egy utánpótlási akció volt. A Stanley L. Wood törzszászlós vezette Black Hawk helikopternek néhány Little Bird támogatásával sikerült eljutnia a biztosító alakulatok közelébe, ahol is alacsony magasságon kilökték a zsákokba csomagolt lőszereket, egészségügyi felszereléseket és élelmiszert. Szerencsére RPG indítás nem volt gépre, de a gépet így is sok találat érte, végül biztonságos területre le tudott szállni.
1993-ban egy maroknyi Delta operátor és egy századnyi katona a 10th Mountain Division-ból, még a konvoj indulása előtt útnak eredt a két lezuhanási helyszínhez, a malajziaiak páncélozott szállító harcjárműveinek támogatásával. Elsőként a második roncs – Mike Durant gépe – környékét teljesen átkutatták, mivel akkor még nem volt ismert a személyzet és a két Delta katona holléte. Miután a roncsot felrobbantották, ezután az első gép felé indultak, a katonák érkezésével, a védelemnél összegyűltek létszáma így végül 99 fősre bővült. 

A film erősen dramatizálja, hogy a konvoj felmentő seregként érkezett meg a helyszínre. A veteránok a mai napig állítják, hogy szó sem volt erről, habár folyamatos tűz alatt voltak a védők és valóban nagy segítség volt a konvoj érkezése, de szó sincs felmentésről. A konvoj vezetésével Lee Van Arsdale-t bízták meg, Danny McKnight addigra. parancsra hátra maradt a bázison. Amíg a helikopterhez értek és kiszabadították a két pilóta holtestét a gépből, a szárazföldi erőket végig támogatták a levegőből. A filmben ezután következő perceket, a készítők erősen dramatizálták. A Mogadishu Mile-ként elhíresült gyalog menet a valóságban egy nagyjából 800 méteres szakasz volt a helikopter roncstól egészen egy kijelölt pontig, ahol a pakisztáni és amerikai erők egy biztonságos helyen gyülekeztek. Onnan indult mindenki egyszerre a stadionig, amely már baráti terület volt és el tudták látni a sebesülteket. Egyáltalán nem fordult elő olyan, hogy bárkit valamilyen hiba miatt hátrahagytak és az sem, hogy végig futva kellett eljutniuk a biztonságos zónába. 

Thomas Matthews: „Én és Lee elég korán képbe kerültünk a film készítésével kapcsolatban. Mi ketten mindig véleményeztük, ha valami feljött amivel nem értettünk egyet, a válasz meg mindig az volt, hogy nem dokumentum filmet készítünk hanem egy Hollywood-i filmet. A dokumentum az a spektrum egyik vége és egy Hollywood-i film a szórakoztatásról szól, a nézők ezért fizetnek. Ez a film, a készítés során eltolódott a spektrum azon feléről amit Hollywood-i filmkészítésnek hívnak. Ami elkészült az egy durva és tiszta dokumentarista bemutatása egy utcai harci konfliktusnak. De elmondható, hogy a szórakozás mellett tanít is.”

Danny McKnight: „Nem sokat tudtam a filmről, mivel én nem voltam annyira részese a készítésének, mint a többiek. Így január 18-án én is mint ahogy sokan, elmentem a moziba és csak azt mondhatom, hogy csodálattal szólhatok Jerry Bruckheimer producer és Ridley Scott rendezőről amit véghez vittek. Mert szerintem óriási emléket állítottak annak ami ott történt. Én így tekintek a filmre, részemről pozitívan szólhatok. Nem lehetett dokumentarista, de erősen dolgoztak, hogy jó eredmény szülessen és az emberek megtudják mi is történt.”

Matt Eversmann: „Szerintem jól visszaadja a mozi, hogy az amerikai katona soha nem hagy félbe dolgokat. Mi mindig a legjobbat kérjük mindenkitől és ezt úgy vélem sikerült átadni.”

Lee Van Arsdale: „Amikor harcoló csapatokat küldenek a világ egyik pontjára, fel kell készülni a következményekre, beleértve az ember veszteséget. Nem hiszem, hogy ezt sokan anno megértették a politika, a sajtó vagy a társadalom részéről.”

A filmet széles körben 2002-ben mutatták be. A kritika és a közönség jól fogadta a filmet, az eltelt idő óta meg az egyik legjobb háborús filmként tartják számon. Az egyik legnívósabb díj kiosztón, az Oscar gálán a négy jelölésből kettőt - legjobb vágás, legjobb hang - végül meg is kapott a film. 

A forgatási helyszínen készült fotók forrása: Getty Images, Alamy, AP és Paramount

A veteránok visszaemlékezései a film audió kommentárjából vannak.