1966-ban született döntés Japánban az úgynevezett második F-X vadászgéptender életre hívásáról, amely az F–86F utódtípusának kiválasztási projektje volt a légierő számára. A nyertes végül az amerikai F–4EJ lett, az eredeti F–4E változat lecsupaszított példánya, a japán üzemeltetéshez szükséges átalakításokkal.

Az F-X (Fighter Experimental – vadászprototípus) rövidítés a Japán Légi Önvédelmi Erő (JASDF – Kókú Dzsieitai) következő fő vadászrepülőgép-típusának rendszeresítési tervére utal. Ez egy olyan kifejezés, amely a vadászgépek következő generációjának kiválasztásával kapcsolatos tervekre és a terv eredményeként kijelölt repülőgépekre vonatkozik, s nem azt jelenti, hogy létezik egy olyan repülőgép, amelynek hivatalos megjelölése F-X lenne. A Japán Légi Önvédelmi Erő 1966-ban kezdte meg az utód kiválasztását az F–86D/F gépek leváltására. Az előző F-X program korábbi korrupciós botránya miatt (Lockheed F–104-es) azonban a folyamat ezúttal szigorú titokban zajlott, amelyen a következő kilenc típus indult el 1967 októberében: General Dynamics F–111-es, McDonnell Douglas F–4E, Northrop P–530-as (F–18-as prototípus), Northrop F–5-ös, Lockheed CL–1010-es (az F–104-es továbbfejlesztése), Sepecat Jaguar, Saab 37-es Viggen, Dassault Mirage F–1-es, English Electric Lightning.

Az első, 1968. júliusi kiválasztás során az F–4E, a CL–1010-es és a Mirage F–1-es maradt versenyben. Mivel azonban a CL–1010-es csak papíron létezett, a Mirage pedig egy olyan európai gép volt, amelyik még nem került szolgálatba, az F–4E maradt az egyetlen opció a japán légierő számára. Így 1968 novemberében a Phantom javára született meg a döntés, és 1969. január 10-én a japán Nemzetvédelmi Tanács bejelentette 104 példány  beszerzését, amire a kabinet is jóváhagyást adott. A gépek darabonkénti ára kétmilliárd jen (nagyjából 51 millió dollár) körül volt. A harmadik védelmi fejlesztési tervben összesen négy F–4E század felállítását tervezték a szigetországiak. A japán országgyűlésben az ellenzéki Japán Szocialista Párt és a Japán Kommunista Párt folyamatosan támadta, hogy a gépek bombázóképességgel is bírnak, mivel úgy gondolták, a típus jelenléte, az ország II. vh múltja miatt, így fenyegetést jelent a szomszédos országokra nézve. Emiatt végül a japán F–4-es gépek nukleáris fegyverpanel (DCU–9/A), bombaoldó számítógép (ASQ–91-es), levegőföld rakétairányító panel (ARW–77-es) és légi tankolási képesség nélkül kerültek Japánba.

Amikor Okinava szigete visszakerült az anyaországhoz (1972-ig amerikai fennhatóság alatt állt), 24 gépet rendeltek még a japánok pluszban, és mivel a harmadik F-X program – ez lett később a Mitsubishi F–15J –tolódott, további tizenkét Phantom érkezett. Azaz összesen 140 darab F–4-es jutott a szigetország légiereje számára. Az első két Phantomot Amerikában gyártották és repülték át Japánba, majd a következő tizenegy példány szétszerelt állapotban érkezett meg a szigetországba, hogy ott szereljék össze azokat. A maradék 127 gépet pedig a Mitsubishi Heavy Industries építette meg. A pénzügyminisztérium kezdetben fenntartásokkal fogadta, hogy az amerikai katonai beszerzési ár és az engedélyezett hazai előállítási ár nem egyezett. Végül azonban hozzájárultak a gyártás engedélyezéséhez, mivel felismerték a hazai karbantartás és üzemeltetés kényelmét, illetve ezzel az értékes deviza kiáramlását is csökkenteni lehetett. Ennek eredményeként Japán volt az egyetlen ország, amely licenc alapján gyártotta az F–4-est. Az ország hozzávetőleg 14 millió jent, vagyis egy repülőgép 1,7 milliárd jenes egységárának 0,8 százalékát fizette ki a kutatás-fejlesztési költségek részarányaként.

A gyártás során a már említett földi támadó és légi tankolási képességet kivették a japán gépekből. Azért pedig, hogy a típus megfelelő gyorsulást érjen el felszálláskor, a korai F–4E típusokra jellemző orrsegédszárnyakat kaptak a repülőgépek. A későbbi és más nemzetek által üzemeltetett modelleken ezt nem építették be. A hajtómű a J79-GE(IHI)-17-es volt, amely szinte teljesen megegyezett az amerikai F–4E-be szerelt J79-GE-17-es változattal. Az önindítás az MXU–4/A típusú piropatronnal volt lehetséges. Az F–4EJ verziókban – ugyanúgy, mint az amerikai változatokban – a hátsó ülést is ellátták botkormánnyal. A gépekhez az F–104J szárnyvégi üzemanyagtartályait is adaptálták a belső szárnytartó pilonokra, amit kargópodnak használtak a pilóták a saját felszereléseik szállítására, illetve egy tartalék fékernyő is befért ebbe, amennyiben szükség volt rá. Az első két gép 1971. július 25-én érkezett az országba. Az utolsó, 140. példányt 1981. május 20-án adták át. 1972. augusztus 1-jén hozták létre az akkor még ideiglenes 301. századot. 1973. május 1-jén a negyedik legyártott gép balesete miatt az alakulat két és fél hónapig nem repült, végül azonban október 16-án hivatalosan is szolgálatba állt a típus és a század is. 1981-ig összesen hat vadászszázad (302-estől 306-os számozásig) üzemelt Phantom gépekkel. 1975. november 1-jén a 302. századot aktiválták elsőként, hogy az azonosítatlan gépek ellen megvédje az ország légterét, így attól a naptól fogva 24 órás készenléti szolgálatban álltak.

Őrségváltás, a Phantomok váltották a Sabrekat Japánban:

1975-ös fotó, kezdetben nem viseltek semmilyen század jelzést a felderítőgépek:

A Kai az F–4EJ hazai képességnövelő programja volt a későbbiekben. A japán Kai (kiejtve gái), magyarul változást, átalakulást jelent. 1980-ban kezdték tanulmányozni az F–4EJ képességeinek bővítési lehetőségeit, és 1981-ben a felújítással kapcsolatos tervezési munkák is megindultak. 1982. február 20-án született döntés arról, hogy az Aircraft Structural Integrity Program (ASIP) keretében van potenciál a gépek élettartamának meghosszabbítására, illetve a harci képességeiket is lehet bővíteni. Ugyanabban az évben a 07-8431-es számú gép elsőként esett át a nagyjavításon a Mitsubishi Heavy Industriesnál, majd 1984. július 17-én repült első alkalommal, és december 13-án már vissza is került a légierő állományába. A Kai program változásai a következők voltak: az ASM–1/ASM–2-es hajó elleni rakéták integrációja és az ehhez szükséges J/AYK–1-es központi számítógép beépítése. Földi csapásmérő képesség hozzáadása hagyományos gravitációs bombákkal és nem irányított rakétákkal. Az APQ–120-as lokátor cseréje az APG–66J változatra, ami az F–16A/B típusokba beépített APG–66-os modifikációja. Ezzel a célokat már 148 kilométerről is láthatta a pilóta, illetve földháttérben is képes volt megtalálni az alacsonyan repülő célokat. Az F–15J gépekbe épített irányítási és parancsközlő rendszer hozzáadása, amellyel alkalmasak voltak az AIM–7F Sparrow rakéta indítására és célra vezetésére. A radar-besugárzásjelzőket (RWR) J/APR–6-os típusra cserélték, ezek frekvenciatartományát bővítették, hogy több fenyegetést is felismerjenek. A besugárzásjelző képernyőjét – ami addig nyolc irányt és háromféle távolságot jelzett a pilótának – digitális CRT-kijelzőre cserélték. Az AN/ASR–63-as analóg inerciális navigációs rendszert a digitális J/ASN–4-es váltotta, ami azonkívül, hogy képes volt a navigációs hibákat a harmadára csökkenteni, rendelkezett egy pozíciófrissítés funkcióval vizuális megerősítésen keresztül, valamint egy céljelölő funkcióval, amely egyszerre tizenkét cél helyzetét és három célkoordinátáját rögzíthette. Az AN/APX–76A típusra frissített IFF antenna került.

A képen egy RF-4E láthatók a régi századjelzéssel. Ez a kék/sárga jelzés az RF-86F Sabre gépekről került át. Az 501. század, 1976 és 1978 között rövid ideig ezt a kék/sárga jelölést használta:

Az új, színesebb álcázást hivatalosan 1977 novemberében fogadták el, és az első példányt 1977 decemberében szállították az 501. századhoz. Néhány évbe telt, amíg mind a 14 darab RF-4E-t átfestették, így az 501. század, szürke és színes RF-4E-ket is üzemeltetett 1977 és 1979 között. Az álcázó minta alapvetően megegyezett az USAF vietnami (SEA) sémájával, de a színek (két tónusú zöld és barna) kissé eltértek. A felső felület zöld és barna színe "matt" szín, de az alsó felületek világosszürke "fényes" festék. 

Célvontatógépként is alkalmazták:

A korábbi antenna csak a földi radarok és más repülőgépek lekérdezőjeleire tudott válaszjeleket adni, de a frissített változat az előbbieken kívül más gépekre is képes volt lekérdezőjeleket küldeni. Az AN/ASC–26-os optikai célzót egy Kaiser típusú HUD-ra (head-up display) cserélték, a radarkijelző pedig egy J/AVQ–3-as típus lett. Az AN/ALQ–131(V) (német verzió) elektronikus ellentevékenységi konténer (ECM) integrálása. Ahogy az F–4G Wild Weasel gépeknél, a japán példányoknál is az orr-rész bal oldali rögzítése mellett a bal szárny belső pilonjára is felszerelhették a konténert. A HOTAS (Hands On Throttle And Stick) képesség kialakítása a botkormányon és a gázkaron elhelyezett kapcsolókat jelentette. Hat villámhárító beépítése az orr-részen. A 2272 literes törzs alatti tartály cseréje egy Hi–G típusú tartályra. Ennek folyományaként a típus manőverező légi harcban (ACM) képes lett akár 7 g-s manővereket végrehajtani a felszerelt tartállyal együtt. A beépített tartályokba 5301 liter, a szárnyakba pedig 2423 liter üzemanyag fért el, ami több mint 7572 liter kerozint jelentett, de a két hajtómű fogyasztása miatt ez alig kétórányi repülésre volt elegendő. A cápaszájak a 301. és a 302. század gépeire kerültek fel elsőként a nyolcvanas években, majd a későbbiekben a felderítő példányokon is megjelentek.

A teszt ezred egyik gépe, a Kai program során:

A Kai változatot külsőleg a gerincen lévő Tacan- (Tactical Air Navigation System) antenna alapján lehetett megkülönböztetni a korábbi F–4EJ változattól, mely a VHF/UHF rádiók miatt nagyobb méretű lett. A különbség az új radar-besugárzásjelzők miatt is érzékelhető volt, amelyek félkör alakú antennái mindkét szárny végére és a függőleges vezérsík tetejére kerültek. 1987-ben jóváhagyták a modernizációs költségvetést, majd a 306. század gépein 1989-ben el is kezdődtek a munkák. 1993-ig a 301. és a 302. század gépei is az F–4EJKai jelölést kapták, és ezzel befejeződött a kilencven gépre tervezett program. Az átalakítás késett a hazai fejlesztésű Mitsubishi F–1-es gépek cseréjére indított Fighter Support-Experimental (FS-X) program típusára – a későbbi Mitsubishi F–2-es –, ezért plusz F–15-ös gépeket szereztek be, amelyeket a 306. század Phantom gépei leváltására állítottak szolgálatba. Utóbbi alakulat Phantomjait a 8. századhoz küldték Miszavába, az F–1-es cseréjére, amíg az F–2-es meg nem érkezett. Ennek eredményeként az F–1-es gépek upgrade programját 1996-ban leállították, majd 2009-ben a 8. század teljes egészében F–2-es gépekre állt át. Azokat az F–4-eseket, amelyek nem kaptak élettartamhosszabbítást, kiképzési célra osztották szét a századok között. Miután hasznuk egyre kevesebb lett, 1999-ben az utolsó tizenkét üzemképes példányt a Komaki légibázison letárolták.

A hajó elleni képesség, a modernizációval lett meg:

2001. június 25-én furcsa baleset történt az egyik Phantommal, amikor a 302. század F–4EJ gépének 20 mm-es M61A1-es gépágyúja a földi éleslövészeti gyakorlat végrehajtása során nem szándékosan működésbe lépett, és 188 gyakorló lőszert lőtt ki a simamacui katonai lőtéren kívül. A lőszerek a Kitahirosima rehabilitációs centrum parkoló autóiba és épületébe csapódtak. A vizsgálat megállapította, hogy a gépben lévő gépágyú működtetéséhez szükséges vezetékezés megsérült a külső borítás visszacsavarozása során. Ezért a kábel a szárnyra függesztett nem irányított rakétakonténerhez tartozó másik vezetékkel összeért. Mivel azt korábban használták, futó áram érte, és ez működésbe léptette a fegyvert. A baleset miatt az összes gépen át kellett nézni a vezetékezést, ami miatt hetekig repülési tilalmat rendeltek el a típusra.

A kezdeti tervekben úgy szerepelt, hogy a fotófelderítő RF–86F-ek leváltására a Mitsubishinél építik be az F–4EJ gépekbe a McDonnell Douglasnál gyártott, felderítésre alkalmas orr-részt. Ám végül úgy döntöttek, inkább valamennyi felderítő Phantomot Amerikából veszik meg. Ezek 1974. december 3. és 1975. június 8. között érkeztek meg az 501. felderítőszázad kötelékébe, Hiakuriba. Két gép 1992-ben és 1994-ben elveszett, kettőt pedig leállítottak alkatrészdonornak. Azért, hogy a század képessége ne csökkenjen, a modernizációból kimaradt F–4EJ gépekből alakítottak át néhányat felderítő változatúra, amelyek így RF–4EJ jelölést kaptak. Ezeken 1990-ben kezdődött meg a munka. Elsőként a 87-6406-os példányon, amely 1992. február 4-én hagyta el a gyárat. Az utolsó átalakított Phantom 1993-ban tért vissza, és összesen tizenöt gép esett át a változtatáson, ezek aztán mind az 501. században szolgáltak. Eredetileg tizenhét gépet akartak módosítani, de anyagi problémák miatt két példánnyal kevesebb került a századhoz, és további modernizáció már nem történt. Mivel az RF–4EJ-k a törzs alatt hordozták a felderítőkonténereket, megmaradt a gépek orr-részében az M61A gépágyú. Természetesen ha kellett, ezeket a gépeket vadászfeladatra is ki lehetett jelölni. A tizenöt gépből a sorrendben 2–8. példányok limitált átalakításon estek át, és csak LOROP (longrange oblique photographic) módban tudtak dolgozni. Az első gép, illetve a kilencediktől az utolsóig viszont a LOROP mellett Tactical Reconnaissance (TAC) és Tactical Electronic Reconnaissance (TACER) konténereket is vihetett magával. Ezek a példányok a Kai modernizációs program J/ASN–4-es típusú inerciális navigációs rendszerét, valamint a J/ APR–6A radar-besugárzásjelzőjét is megkapták, így nem hivatalosan az RF–4EJKai jelölést használták.

Az átalakított felderítő Phantomok megtartották a gépágyút:

A Tactical Reconnaissance (TAC) felderítő podok kamerával való betöltése:

A "hagyományos" felderítőgépek, az orr részben hordozták a kamerákat:

A felderítőgépek részt vettek az 1995-ös kóbei földrengés, valamint a 2011-es tóhokui földrengés és cunami okozta károk felmérésében. A fotófelderítő gépeket 2020. március 9-én vonták ki a szolgálatból, a századot pedig hatvan év után felszámolták. A feladatot a Northrop Grumman RQ–4-es Global Hawk pilóta nélküli felderítő repülőgéppel kívánják átvenni, melynek első példánya 2022 márciusában érkezett meg Japánba. A felderítő hadtestet a Miszava melletti bázison alakították ki azon év december 15-én.

2019-es árvíz fotója egy felderítő Phantom által:

A Fukushima erőmű légi fotója:

Nyílt nap, egy felderítő Phantom szemszögéből. Szokás volt, hogy az elkészült fotókat elő is hívták, majd kiállították a közönségnek:

A védelmi minisztérium 2008-ban szeretett volna dönteni a következő F-X gép kiválasztására vonatkozóan az F–4-es típus leváltására. A tárca első számú jelöltje az amerikai Lockheed Martin F–22-es Raptor volt. Ez azonban – féltve a gépben lévő technológiát – az amerikai kongresszus által embargó alá került, ezért Japánban a döntést 2011-re tolták ki, a középtávú védelmi fejlesztési terv keretében. A három induló jelölt között volt a Eurofighter Typhoon, az F/A–18E/F Super Hornet és az F–35-ös. Végül 2011. december 20-án ez utóbbi mellett határoztak. Mivel az első F–35-ös érkezése 2017 előtt nem történhetett meg, az F–4EJKai gépek élettartamának meghosszabbítását tervezték. A projekt azonban nem valósult meg. Végül a Japánban összeszerelt első F–35-ös 2017. június 13-án szállhatott fel. Az RF–4-es gépek folyamatos elhasználódása miatt tervben volt, hogy azokat újabb tizenöt átalakított RF–4EJ típussal helyettesítik. Ám a fővállalkozó Toshiba nem tudta garantálni a várt teljesítményt, ezért a védelmi minisztérium törölni kényszerült a programot.

Az évtizedek során, különböző színekben is repültek a gépek:

Az üzemeltetés évtizedei alatt összesen 22 vadászváltozatú Phantom veszett oda, valamint két felderítőpéldány. Az ezekkel kapcsolatos katasztrófák során tizenkét fő vesztette életét. A legutolsó súlyos veszteség 1999. augusztus 15-én történt, amikor a 301. század két gépét éles riasztás során a levegőbe emelték. A környéken súlyos vihar tombolt, és a vezérgép percekkel a felszállás után eltűnt, de a kísérő sikeresen visszatért. Három hónappal később a lezuhant példány egyik szárnyát megtalálták a tengerben, és vele együtt emberi maradványokra is bukkantak, így azonosítani tudták a fegyverzetoperátort. Bár az első naptól kezdve a villámlást tették felelőssé az esetért, a vizsgálat végül a vihar okozta turbulenciát jelölte meg a baleset fő okának, és az azzal járó elégtelen levegőbeáramlást a hajtóművekbe, ami átesést okozhatott. 2017. október 18-án egy balszerencsés esemény történt, amikor is a felszállás során a gép bal főfutója eltalált valamilyen idegen tárgyat a futópályán, s emiatt a Phantom az oldalára dőlt. A felfüggesztett üzemanyagtartály a betonon csúszva megsérült és kilyukadt, a kiömlő üzemanyag pedig lángra kapott. A személyzet időben el tudta hagyni a gépet, amelyet a lángok súlyosan megrongáltak, így azt leselejtezték.

2019-ben a 302. századot ideiglenesen leállították. Állománya megkezdte az átképzést a Lockheed Martin F–35 Lightning II-esre, ezzel pedig az F–4EJ gépek utolsó üzemeltetője a 301. század lett. A JASDF az F–4-es Phantom gépeket majdnem ötvenévi szolgálat után, 2021. március 17-én nyugdíjazta. Az RF–4E és az RF–4EJ felderítő változatot már korábban, 2020 márciusában leállították, az utolsó aktív Phantom-alakulat, a 301. század 2020 decemberében fejezte be a működését. A repülésfejlesztési kísérleti ezred által a Gifu bázison használt utolsó F–4-es repülőgépet 2021. március 17-én vonták ki. Ez az a 301-es oldalszámú Phantom példány volt, amelyik 1971. július 25-én elsőként érkezett az országba.

A búcsú. A felderítő századokat meg is szüntették:

2021-ben, tehát 50 év után búcsúzott a Phantom a felkelő Nap országától:

A 301. századot 1972. augusztus 1-jén hozták létre mint ideiglenes alakulatot az első két Phantom fogadására. Az egység 1973. október 16-án vette fel a 301-es számot, és a kezdetektől fogva típusátképző századként üzemelt. 1985-ben Hiakuriból Niutabaruba települt át, és a kivonásig üzemeltette az F–4-es típust. Hiakuri a Cukuba hegy mellett található, ami híres azokról a békáiról, amelyek a hegy körül élnek. Ezeket az állatokat sirokuno-gamának hívják a helyiek, és ez lett a század címere. A hét csillag a béka sáljában a hiakuri 7. ezredet jelöli. A 302. század 1974. október 1-jén alakult meg a Csitosze bázison a 2. ezred alárendeltjeként, elfogóvadász alakulatként. Az egység 1985-ben a Naha bázisra került át, majd 2009-ben Hiakuriba vezényelték, és az utolsó napokig F–4-est üzemeltetett. A század logójában a fehér szín Hokkaidó hegyeit szimboli zálja, ami Csitosze mellett van. A madár alakja a 302-es számot adja ki, a 3-as a hátracsapó két szárny, a nulla a háromszögű madárfarok, a sárga karmok pedig a 2-est formázták. A 303. századot Komacuban alapították 1974. október 26-án, a 6. ezred részeként. 1979 és 1981 között a századnak egy kéknarancs-fehér színű címere volt, amit a 6. ezred valamennyi gépére felfestettek. Ezt a 205. századnál használták először, s később a többiek is átvették. Az új címert 1981 júniusától alkalmazták, ami egy zöld sárkány lett, kék háttérben. Komacu mellett van egy szent hegy, amelynek neve Hakuszan, ennek az őrző istene a zöld sárkány. A címer formája egy hatost szimbolizál, utalva a 6. ezredre. Az egység 1987. december 1-jén váltott F–15J típusra, és az alakulat azóta is Komacuban van. A 304. századot 1977. augusztus 1-jén hozták létre a Cuiki bázison a 8. ezred alá rendelve elfogóvadász századként. Itt 1990. január 20-án váltottak az F–15J-re, és esetükben egy ma is aktív alakulatról beszélünk. Cuiki mellett található az Ehiko hegy, ahol a legenda szerint egy Tengu nevű hosszú orrú kobold lakik. Ezért látható a század jelvényében egy Tengu-maszk. A 305. századot 1978. december 1-jén aktiválták Hiakuriban a 7. ezred részeként mint elfogószázadot. 1993. augusztus 2-án F–15J gépekre váltottak, és jelenleg is egy működő alakulat. A század bázisa Mito városa mellett fekszik, ahol egy híres japán stílusú szilvafakert van, amit Kairakuennek hívnak. A 305. század jelvénye ezért a szilvafavirág. A 306. század 1981. június 30. óta aktív a Komacu légibázison mint elfogószázad, a 6. ezred részeként. Ez az egység 1997. március 18-án váltott az F–15J-re, és ma is aktív az alakulat. A század logója egy arany sas, japánul inuvasi, amely a környező hegyekben él. A sas szemformáját a 205. század címeréből vették át, amely a 306. alakulatnak a jogelődje volt.

A Phantomok kivonásával a gépek szétvágásának híre nem várt negatív reakciót váltott ki a lakosságból és a rajongókból. Ennek hatására a Japán Légi Önvédelmi Erő néhány gépet felajánlott múzeumokba, városi önkormányzatoknak kiállítóhelyekre, illetve a pilótafülke kiszerelt darabjait is áruba bocsátották a nagyközönség számára.

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2024. áprilisi számában jelent meg. Fotók JSADF és Akira Watanabe.