1963 októberében az ausztrál kormány bejelentette, hogy a még fejlesztés alatt álló General Dynamics F–111-es Aardvark harcászati vadászbombázó repülőgépet vásárolja meg a kiöregedő English Electric Canberra bombázók helyére. Az új gépre a személyzet kiképzése 1968-ban kezdődött el, ám 1969-ben már látható volt, hogy az F–111-esek nem érkeznek meg 1974 előtt, mivel a típus végszerelésekor strukturális és gyártási hibákléptek fel. 

Időközben a légierő a háromszázadnyi Canberra bombázóját egy alakulatba vonta öszsze, és mindössze tizenkét példány volt már csak repülőképes állapotban. Az ausztrál kormány azzal a dilemmával szembesült, hogy a csúszás ellenére elfogadja-e az F–111-es repülőgép leszállítását további hosszadalmas késéssel, vagy törölje a teljes programot. Ez utóbbi esetben viszont fennállt a veszélye annak, hogy elveszítheti a már elköltött 220 millió dollárt, és másik cseretípus után kell néznie. Malcolm Fraser ausztrál védelmi miniszter Washingtonba látogatott, hogy személyes megbeszélést folytasson amerikai kollégájával, Melvin R. Lairddel. A találkozó során Fraser felvetette az F–4-es Phantom vagy esetleg az A–7 Corsair II-es kölcsönadásának lehetőségét az átmeneti időszakra a Royal Australian Air Force (RAAF) számára. Az ausztrál sajtó már korábban felfigyelt az F–111-esek gyártási hibájának súlyosságára, így Fraserre óriási nyomás nehezedett, hogy megoldást találjon országa számára, méghozzá a lehető legkedvezőbb feltételekkel. A miniszter azon javaslatát, hogy vizsgáljanak meg egy ideiglenesen bevezethető típust az F–111-es érkezéséig, a katonai vezetés teljes mértékben támogatta.

Az amerikai külügy huszonnégy F–4E Phantomot ajánlott fel Ausztráliának, 1970. szeptemberi átadással, igen kedvező pénzügyi feltételekkel. A költségeket 39 millió ausztrál dollárra prognosztizálták, plusz a tartalékok, ami az F–111-esek akkori késését tekintve nagyon vonzó ajánlatnak számított. A szerződésbe belefoglalták, hogy Ausztrália három hónapon belül felmondhatja az üzletet, és részleges visszatérítést kaphat.

Az F–4E Phantom II-es ausztráliai rendszeresítését meglepő módon egyhangúlag támogatta az ország vezetése. Következésképpen 1970 májusában Charles Read légimarsallt, a vezérkari főnök légügyi helyettesét hét másik személy kíséretében azonnal elküldték az Egyesült Államokba, hogy koordinálja a Phantom-üzletet. Távozásukkor az ausztrál katonai vezetés olyan döntést hozott, hogy az F–111-esek hosszú távon hatékonyabban fognak megfelelni a RAAF működési követelményeinek, mint az F–4E. Ez megakadályozta, hogy az F–4-esek esetleg végleg Ausztráliában maradnának az F–111-esek helyettesítésére. Mivel a vietnami háború és az arab‒izraeli konfliktus javában tartott, az amerikai fél a lízingszerződésbe belevette, hogy a gépeket az Egyesült Államok bármikor visszakérheti. Természetesen a lízing végén a gépek megvásárlására is volt lehetőség, amennyiben az ausztrálok élni akartak volna ezzel.

A Canberra bombázó mellé kellett sürgősen a Phantom:

Egy hónappal a szerződés aláírása után az USAF Maintenance Training Team 39 tagja megérkezett a kontinensnyi országba, a RAAF Amberley légibázisra, mely Brisbanetől nyugatra található. Majd Arthur Hyde, a McDonnell Douglas képviselőjének vezetésével további húsz fő látogatott az országba. Eközben az államokban a floridai MacDill légibázison megkezdődött a személyzet kiképzése. A RAAF 82. ezredének 1. és 6. századát jelölték ki az új típusra. Szeptemberre az átképzések befejeződtek, és Peace Reef fedőnév alatt elkezdték a gépeket átrepülni Ausztráliába. Valamennyi Phantom gyári újnak számított, amelyeket 1969-ben rendeltek meg az USAF számára. Az F–4-esek a Vietnam felett is rendszeresített délkelet-ázsiai színkombinációval repültek ausztrál éveik alatt. Az első F–4E Phantom, amely szeptember 14-én érkezett meg Amberley-be, a 69-0306-os gyártási számú példány volt, Roy Frost ezredparancsnok irányításával.

Négy további példány követte. A hatodik gép, John Ellis pilótával Guam környékén visszafordult hajtóműhiba miatt, de néhány nappal később az is sikeresen megérkezett. Még hat gép jött szeptember 19-én, hét szeptember 26-án, négy október 3-án, és az utolsó kettő másnap, 4-én landolt Ausztráliában. A Phantomok átrepülését az USAF KC–135A Stratotanker gépei biztosították a St. Louis (McDonnell Douglas-gyár), George AFB (Kalifornia), Hickam AFB (Hawaii), Anderson AFB (Guam) útvonalon. A RAAF pedig egy Lockheed P–3B Orionnal segítette a pilótákat az utolsó szakaszon, időjárás-felderítéssel és SAR (Search and Rescue) kutató-mentő szolgálattal. Valamennyi gép vegyes amerikai–ausztrál ekvipázzsal repült. A 69-7218-as számú gép az Ausztráliába tartó úton, de még Kalifornia előtt a légi tankolást követően nem tudott leválni a tankerről. Csak erős manőverrel tudtak a pilóták „leszakadni” a légi utántöltő repülőgépről, ami kisebb károsodást okozott a gépben, ezért visszatértek vele St. Louisba. A tervezett első kör helyett ez a példány csak az utolsók között érkezett meg új otthonába.

Bár a Phantom ismert volt sokoldalúságáról, a RAAF szolgálatában csak levegő-föld támadó szerepkörben alkalmazták. A gépek ausztrál szolgálata szeptember 17-én kezdődött meg, három nappal az első példányok érkezése után. Októberben már éjszaka is repültek velük, sőt egy hónappal később gyakorlóbombákat is dobtak. 1971 januárjában a licencben gyártott Dassault Mirage IIIO gépekkel szemben hajtottak végre gyakorlófeladatokat, és júniusra az első éles bombavetésen is túl voltak. A Phantomokkal nemegyszer repültek az ausztrál haditengerészet Douglas A–4G Skyhawk gépeivel szemben is. Azon év nyarán az Ausztrál Királyi Haditengerészet (RAN) segítségével megkezdték a hajók elleni manővereket is. A célok között volt a haditengerészet HMAS Melbourne nevű anyahajója is. A Royal Australian Air Force-t 1921. március 31-én alapították, így az ausztrál Phantomoknak megadatott az a lehetőség, hogy az 50. születésnapjára szervezett ünnepségen részt vegyenek. A megemlékezéssorozat az ország több pontját is érintette, hét légibázison rendeztek repülőnapokat az esemény tiszteletére.

1971-ben a Phantomok több hazai gyakorlaton is szerepeltek. Ezek között volt a Darwinban megszervezett Pepper Pot, ahol a helyi század Mirage gépeivel repültek közösen. Utána két Phantom leszállás nélkül lerepülte a Darwin és Amberley közötti 2800 kilométeres útvonalat. 1972 májusában a gépek visszatértek Darwinba, a Top Limit nevű gyakorlat során az ellenerő szerepkörében támadták a repülőteret és a létfontosságú kikötőt. Első tengeri éleslövészetüket az ausztrál queenslandi Gladstone városához közel, egy vontatott célra hajtották végre a pilóták. A gépek több módosításon is átestek a rövid szolgálat során, 1971 júniusában pedig megkapták a Westinghouse AN/APQ–120-as típusú lokátorát. Azon év szeptemberében az összes gépen át kellett nézni a fékszárnyakat, mivel addig négy esetben volt velük probléma.

A másik fontos változás a Midas 4-es nevű csőszájfék gépágyúba történő beépítése volt. Gyakran előfordult ugyanis, hogy a fegyver használata során a kicsapódó lángok és gázok a hajtóműbe jutottak, ami akár leállást is okozhatott volna. Ez a kiegészítő elem abban segített, hogy a gázokat szétszórta a lövészet során. Mivel az átalakításkor a 69-7234-es számú gép stabilizátorában repedést találtak, a repüléseket 1972 elején egy rövid időre leállították. Szerencsére csak a 69-7209-es gépen mutatott ki ugyanilyen hibát a röntgen, így a flotta hamarosan újra repülhetett. 1970. október 19-én a 69-7234-es gépen (Jack Ellis és Brian Bolger pilóták) leszállás közben meghibásodás történt: a generátor és a sínösszekapcsoló kontaktor zárlatot okozott, ami miatt az orrfutó irányítása elszállt, és a csúszásgátló fékek (ABS) sem működtek. Ellis leengedte a fékezőhorgot, ám a pálya végén keresztben kifeszített fékezőkábel elszakadt, és a gép még a fékeződobot is magával rántotta. Ennek eredményeképpen a Phantom élesen letért a pályáról, majd talajt érve a jobb főfutó és az orrfutó összecsuklott. 

Megállás után a személyzet azonnal elhagyta a gépet, kisebb zúzódásokkal megúszták az esetet. Az első vizsgálatok után kiderült, hogy a gép sérülése oly mértékű, hogy az F–4-est vissza kell vinni a gyárba javításra. Végül nem így történt, hanem a RAAF szakembereinek 350 napos megfeszített munkájának köszönhetően tért vissza a gép a szolgálatba. 1971. június 16-án éjszakai éles bombagyakorlatot hajtott végre az 1. század. A 69-7203-as oldalszámú gép nem sokkal 18 óra után indult el a New South Wales területén lévő Evans Head gyakorlótérre. A személyzet a zord időjárás közepette sikeresen teljesítette a feladatot, majd 19.43-kor felzárkózni készült egy másik Phantom mellé a hazaútra. Ám a géppel hirtelen megszakadt a kapcsolat, és nem jelentkezett. A másnapi kutatás során találták meg a roncsait a tenger felszínén, a kétfős személyzetet pedig halottá nyilvánították. A pilóták mindketten tapasztalt szakemberek voltak, az egyikük vietnami veteránnak számított, így nagy veszteség érte a repülőközösséget.

A 69-7234-es gép, mely 350 nap után újra repült:

1972. január 28-án a 69-7206-os gépnek a jobb oldali főfutó abroncsa robbant fel a felszállás során, majd a szétrepülő darabok több helyen is megsértették a gép szárnyainak alsó részét. Hat hónappal később számos pótalkatrész beépítésével a Phantom újra a levegőbe emelkedett. 1972. december 12-én a 69-0307-es gép átstartolása során a központi 1412 literes póttartály hozzáért a betonhoz. Miután egy másik gép ellenőrizte, hogy nincs-e komolyabb sérülése az F–4-esnek, a személyzet biztonságosan lehozta a gépet. A tartály és a belső fékszárnyak cseréje után a gép újra repülhetett. Az F–4E Phantom típus érkezésével a RAAF személyi állománya igencsak lelkes lett, hogy a világ egyik legismertebb típusával repülhet és dolgozhat.

A Canberra bombázóhoz képest az F–4-es nemcsak hatalmas előrelépést jelentett, de rendkívül sok tapasztalatot is adott az új F–111-esek érkezését megelőzően. A lízingszerződés lejárta előtt a megmaradt 23 gépet az Egyesült Államok kormánya 54 millió ausztrál dollár ellenében eladásra ajánlotta Ausztráliának. Ez az ár nem tartalmazta a földi kiszolgálóeszközöket és a pótalkatrészeket. Utóbbiakból a rövid lízingidő miatt nem is szereztek be az ausztrálok nagy tételben. Végül a canberrai kormány az árat magasnak ítélte, így az üzlet nem köttetett meg. 1972. október 25-én hat Phantom (69-0305, 69-7204, 69-7212, 69-7213, 69-7214 és 69-7234) indult vissza az államokba, amerikai személyzettel. A következő öt gépet (69-0306, 69-7202, 69-7209, 69-7217 és 69-7220) ugyanazon év novemberében repülték vissza. További hat példány 1973. január 20-án indult a nagy útra. Az utolsó ausztrál Phantom repülése 1973. június 22-én zajlott, Dave Rogers századparancsnok és Lester Cavanagh navigátorral a 69-7208-as gép üléseiben.

Az F-111-es sokkal jobban megfelelt az ausztrál elvárásoknak:

Két nappal később az utolsó két gép is elhagyta az országot, ezzel lezárva egy kétéves, kilenc hónapos és háromnapos együttműködést a RAAF történetében. A hazaszállítás után a gépek természetesen új életet kezdtek. Akkoriban a hírek még arról szóltak, hogy az ausztrál Phantomok Izraelben kötöttek ki, ami persze nem felelt meg a valóságnak. Az elért adatok szerint a visszaadott példányok közül huszonegyet 1976 és 1981 között F–4G Wild Weasel változatúra alakítottak át, amelyek feladatköre a földi légvédelmi lokátorok azonosítása és leküzdése lett, valamint az ezeken kívül meglévő két példányt 1987-ben alakították át szintén G verziójúra. Az ex-RAAF 69-7213-as gép 1980. március 13-án a spanyolországi Zaragoza mellett lezuhant. A későbbiekben kilenc ex-RAAF Phantom (69-0304, 69-7201, 69-7202, 69-7207, 69-7209, 69-7210, 69-7212, 69-7216 és 69-7234) részt vett az öbölháborúban, és számos földi célt semmisítettek meg. A konfliktus után két évvel az ex-RAAF 69-7207-es példány volt az utolsó F–4G a típus történetében, amely még indított éles rakétát, 1993. július 24-én egy iraki lokátor ellen az Operation Southern Watch során.

A megmaradt repülőképes példányokból tizenötöt pilóta nélküli QF–4G-re alakítottak át a védelmi minisztérium Full-Scale Aerial Target (FSAT) programjához. Az összes módosított gépet légi céldrónként semmisítették meg, ezek közül a 69-7204-es volt az utolsó. Ezt 2006 augusztusában használták fel. A 69-7234-est – amely anno 350 nap után tudott újra repülni – még 2005 júliusában érte utol a végzete, szintén célgépként. 2017-ben a Queensland Air Museum bejelentkezett a még egyben maradt és letárolt 69-7212-es és 69-7216-os gépekért, ám az amerikai kormány nem engedélyezte az átadást, így azokat ócskavasként értékesítették.

Kis szépségtapasz a történetben, hogy 1989-ben az ex-USAF 67-0237-es oldalszámú példányt Ausztráliának adományozták. Miután hajón megérkezett a brisbane-i kikötőbe, ausztrál festést kapott, és átadták a Point Cook-i RAAF-múzeumnak. Kétségtelen, hogy az F–4-es típus komoly nyomot hagyott a RAAF történetében. A rövid Phantom-időszak alatt a légierő személyzetének meg kellett tanulnia egy sokkal fejlettebb fegyverrendszer kezelését és üzemben tartását. Ezekkel a gépekkel nyílt lehetőség a pilóták számára lokátoros és vizuális földi támadások gyakorlására, és a típus műszaki teljesítménye messze felülmúlta a korábbi Canberra gépeket. Sokan úgy vélik, hogy az F–111-esek gyors hadrendbe állítása a közbülső típusként használt F–4-esek nélkül nem ment volna zökkenőmentesen. A RAAF szolgálatában a Phantom-évek lerakták a modern csapásmérő erő alapjait.

Ex-USAF 67-0237-es, a festés után, mielőtt múzeumba került:

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2024. májusi számában jelent meg.

Fotók: Kelvin Curnow, ADF Serials Military Aircraft Group,Tony Lewis