Miután Koreában elcsendesedtek a fegyverek, az Egyesült Államok a világ azon országaira összpontosított, ahol a kommunizmus kezdett szárba szökni. Így vált Ázsia egy titkos háború hadszínterévé, s került az Egyesült Államok és a CIA figyelmének középpontjába Indonézia és Tibet.
Lockheed U-2:
1957-ben Amerika-barát elnök nyerte meg a Fülöp-szigeteki választást Diosdado Macapagal személyében, így az Eisenhower amerikai elnök vezette kabinet inkább Indonéziának szentelt időt, ahol Sukarno elnök elindította az úgynevezett irányított demokráciát. Sukarno úgy gondolta, a nyugati vezetési minta nem felel meg országa számára, és Kína, valamint a Szovjetunió felé kezdett közeledni. Korábban zavargások törtek ki, és nemzetiségi problémák is nehezítették az indonéz elnök helyzetét, ezért 1957. szeptember 25-én Eisenhower engedélyt adott a CIA-nak, hogy minden eshetőséget vegyen számba az ellenzék támogatására. A hadsereg és a politikai vezetők egy része 1958-ban Szumátra szigetén forradalmi kormányt alakított. Erre Sukarno válaszul légi és tengeri blokád alá vonta Szumátra és Celebesz szigetét. Miután a CIA a kezdetektől benne volt a felkelés támogatásában, a kormányerők folyamatos megfigyelése céljából a Japánban állomásozó U–2-es különítményt áthelyezték a Fülöp-szigetekre. Hogy ne kelljen az elkészült fényképeket „utaztatni”, egy fotókiértékelő csapat mellett egy előhívó labor is áttelepült a Clark légibázisra.
Az első U–2-es repülésre 1958. március 28-án került sor. Júniusig, amikor is a különítményt visszarendelték Japánba, összesen 29 légi fotózást teljesítettek a szigetek felett. A célok között voltak a repülőterek, a laktanyák, a kikötők és az olajmezők, illetve a tengeri hajózás megfigyelése. A II. világháború során rengeteg repülőtér épült Indonéziában, melyek feltérképezésére is szükség volt a felkelőket támogató légierő számára. Ez a légi egység a Celebesz szigetén lévő Manado város melletti repülőtéren állomásozott „jelöletlen”, használt és konzerválásból elővett B–26-os Invader és P–51-es Mustang típusú gépekkel, melyek a Fülöp-szigeteken keresztül érkeztek az Operation Haik keretében. A személyzetet a CIA biztosította, és mindannyian zsoldosok voltak, egyes források szerint kelet-európai disszidált pilóták is részt vettek a feladatokban.
Az 1958. április 4-én teljesített U–2-es repülés – 1722-es számú küldetés – során a gép Jakarta városa felett is elrepült, a kidolgozott fotókon látható volt, hogy a kikötőkben egy több tucat hajóból álló flotta várakozik. Az elemzők arra a megállapításra jutottak, hogy a kormányerők inváziós flottája van készülőben. Az április 16-án készült felvételeken a hajókat már Szumátra szigetének közelében azonosították. Megdöbbenéssel figyelték Washingtonban a néhány nappal későbbi fényképeket, amelyeken az volt látható, hogy a lázadók bázisai üresek Szumátrán, és lényegében ellenállás nélkül visszavonultak, végül május 4-én az ottani erők megadták magukat.
Az indonéz felkelők egyik P-51-es gépe, Manado repterén:
A dolog azonban akkor lett igazán kínos, amikor az egyik A–26-os Invader gépet május 18-án, fedélzetén Allen Lawrence Pope amerikai állampolgárral, lelőtte az indonéz légierő egyik P–51-es gépe Ambon szigete felett, s Pope fogságba került. Habár minden külföldi pilótának meg volt tiltva, hogy bármilyen iratot magával vigyen, amellyel őt és kvázi megbízóit azonosíthatnák, Pope – megszegve ezt a szabályt – magánál tartotta a légierőtől való eltávozási papírját, a fedett Civil Air Transport (CAT) céges iratait, a repülési naplóját és egy titkos besorolású parancslevelet is. Ezekkel együtt a kormányerők majd harminc különböző iratot találtak nála, amelyeket természetesen nyilvánosságra hoztak. Az amerikai kormány az elején próbálta elsimítani az ügyet, azzal magyarázva, hogy Pope egy kalandor, aki pénzért adja el tehet ségét. Végül a pilótát 1959. december 28-án bíróság elé állították és 23 személy életének kioltásával vádolták meg. Nagy nemzetközi visszhangot kapott az ügy, és ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbb volt az Egyesült Államok jelenléte Indonéziában. 1960. április 29-én bűnösnek mondták ki Pope-ot, és a bíróság halálos ítéletet hirdetett ki, amit azonban soha nem hajtottak végre. Végül 1962. július 2-án Pope-ot titokban egy amerikai repülőre ültették, és szabadon elhagyhatta az országot.
Allen Lawrence Pope a bal oldalon, a tárgyalásán:
Eközben Kínában az 1951-ben megkötött úgynevezett tizenhét pontos egyezmény keretében a kínai kormányzat megkezdte Tibet integrálását az országba. Az Egyesült Államok, felismerve egy belső ellenállás lehetőségét Kínával szemben, külső logisztikai támogatásra létrehozott egy különítményt a japán Okinava szigetén, a Kadena légibázison, 1045th Observation, Evaluation and Training Group (OE&TG) néven. A feladatuk az volt, hogy légi úton juttassanak segítséget a tibeti felkelőknek, s erre egy C–118-as Liftmaster típusú géppel vágtak neki, amit a Civil Air Transport színeire festettek. 1959-ig ezzel a géppel több mint kétszáz légi szállítást teljesítettek Thaiföldről Tibetbe. Ezek között nemcsak ellátmányt, de az államokban kiképzett tibeti ellenállókat is visszajuttatták ejtőernyővel, diverzáns akciók végrehajtására.1959. március 10-én felkelés tört ki a tibeti tartományban. A kezdeti békés tüntetések és Kínával szembeni fellépések hamar erőszakba torkolltak. Március 17-én a dalai láma, Tibet vallási vezetője a kíséretével együtt titokban elhagyta a lhászai Potala palotát. Ez nagyban volt köszönhető a gyenge kínai helyőrségnek a fővárosban, mivel nem hitték, hogy a dalai láma képes lenne hátrahagyni hazáját. A kimenekítésben fontos szerepet játszottak azok a visszajuttatott tibeti ellenállók is, akiket a coloradói Petersen légibázison képeztek ki 1957-től, CIA-segítséggel.
A lhászai Potala palota, az 1959. március 14-én készült fotón:
Richard M. Bissell Jr., aki az U–2-es projektért volt felelős Washingtonban, az elnöknél kezdett el kopogtatni, hogy engedélyezzen Tibet fölött végrehajtható felderítő repüléseket, ezzel segítve a helyi ellenállást, illetve új ledobási zónák feltérképezéséhez is nagy szükség volt a Lockheed gépére. A jóváhagyás után az U–2-es C különítmény Japánból visszatért a Fülöp-szigetekre, a NAS Cubi Pointra. Az első repülésre május 12-én került sor, Tom Crull pilótával a kabinban, aki Thaiföld, Laosz és Kína légterén keresztül jutott el Tibet fölé. Az amerikaiakat meglepték a fotókon látottak. Azt kellett tapasztalniuk, hogy az évek alatt Kína két nagyobb utat is kiépített, amellyel könnyen elérhetővé vált a tartomány, ezzel megkönnyítve maguknak a logisztikát. A két nappal későbbi, 14-ei repülés – 6028-as számú küldetés – során Lyle Rudd pilóta majdnem Belső-Mongóliáig repült, majd onnan megfordulva haladt Tibet fölé, ahol is repülőtereket, katonai helyőrségeket és az útvonalhálózatot térképezte fel. Ekkor fotózták le a Tibet fővárosától 90 kilométerre északra található Damsung repülőteret is, amelyet 1955-ben kezdtek el kialakítani, és rá egy évre fogadta az első Peking–Lhásza járatot. Mindkét pilóta a hazavezető úton előbb Kelet-Pakisztánban – ma Banglades –, a Dakka melletti Kermitola repülőterén szállt le, majd visszatért a Fülöp-szigetekre. Lyle Rudd 9 óra 40 percet töltött a levegőben, és majdnem nyolcezer kilométert tett meg. A fotóelemzés megállapította, hogy a fényképek 75 százaléka rossz minőségű a felhőzet és a pára miatt. Az utolsó tibeti akcióra 1960. március 31-én került sor, a gépet Sammy Snider vezette.
Az egyik tibeti küldetés utáni kiértékelő jelentés - részlet - forrás CIA:
Amikor Francis Gary Powers U–2-es gépét a Szovjetunió felett lelőtték, Dwight D. Eisenhower elnök minden mélységi berepülést leállított, köztük a tibeti ellenállók segítését is a levegőből. Később egy másik esemény okán az U–2-es gépek újra Tibet felett repültek. 1962-ben kitört a kínai–indiai határkonfliktus, amelyben a vitatott határvonalak és a dalai lámának nyújtott menedék is közrejátszott. Október 20-án a kínaiak északon a Ladak régióban és keleten a McMahon-vonal mentén egy időben támadást indítottak. Az indiai kormány ekkor az Egyesült Államokhoz fordult katonai segítségért. Tárgyalásaik során egyezségre jutottak: mivel a kínai fél katonai ereje a vitatott határszakaszokon nem ismert kellően, az amerikaiak légi felderítést ajánlottak fel segítségként, amiből mind India, mind az Egyesült Államok értékes információkhoz jutna. India miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru 1962. november 11-én hozzájárult ahhoz, hogy a repülőgépek India légterét használhassák, és ha kell, ott üzemanyagot vételezhessenek. A kaliforniai Edwards bázison települő G Különítményt így Thaiföldre vezényelték, a Takli légibázisra. A Burma légterén való átrepülést nem engedélyezték a pilótáknak, ezért kerülővel, a Bengáli-öböl felett kellett eljutniuk az indiai–kínai határig. A gépeknek az odaút során légi utántöltésre volt szükségük. Szerencsére ezt a képességet valamivel korábban, egészen pontosan 1961 májusában elkezdte kialakítani a gyártó Lockheed. Az U–2-es repülőgép néhány példánya így üzemanyag-vételezésre is képessé vált a levegőben, KC–97-es vagy KC–135-ös gépekből. Az átalakítás nyomán az U–2B gépek U–2E, míg az U–2C-k U–2F jelzést kaptak. Ezzel a megoldással 14 órás repülésre (nagyjából 15 ezer kilométer) is képes lett a típus, ráadásul pluszoxigénpalackokkal is felszerelték a gépeket. Mivel a pilóta fáradtsága nagyban korlátozta a repülési időt, nagyon ritkán éltek a hasonlóan hosszú útvonalakkal.
U-2-es légi tankolás során - forrás: USAF
Az 56-6675-ös oldalszámú gép és a kiszolgálószemélyzet 1962. november 15-én érkezett Thaiföldre. A gyors átköltözés ellenére egészen december 3-áig az állománynak semmilyen dolga nem volt, ekkor kapták meg a riasztást a két nappal későbbi repülésre. A 3201-es számú küldetés keretében a vitatott indiai–kínai határterületekről készítettek felvételeket. Jelentős katonai mozgást a képek nem mutattak, a lefotózott katonai repülőterek és egy lokátorállomás mind indiai területen voltak. Az akció azonban nem volt sikeres, a célterületek 65 százalékát felhőzet takarta. December 6-ára tervezték a következő repülést, ám azt végül törölték, a december 9-eit pedig 24 órával elhalasztották. A 10-én lerepült 3203-as számú küldetés majd tíz órát vett igénybe. Az időjárás már sokkal jobb volt, így az elkészült fényképek minősége is. Azon a napon a Lhásza, Gyance és Sigace városok körüli területeket fotózták, valamint e városok katonai létesítményeit. Sikerült azonosítani sok útvonalat, ezek mentén rengeteg kisebb raktárkörzetet. Továbbá kommunikációs állomásokat, illetve lehetséges helikopterleszálló platformokat a határok közelében, kínai területen. 1963 januárjában még három U–2-es repülésre került sor Thaiföldről. Az átadott fotók segítségével Nehru tájékoztatta az indiai parlamentet a kínai csapatmozgásokról.
Kennedy bal oldalán Nehru:
A kezdeti sikerek után az Egyesült Államok reménykedett benne, hogy jó kapcsolatok alakulnak majd ki Indiával. Az amerikai távlati elképzelések között volt, hogy Nehru remélhetőleg engedélyezi egy állandó különítmény áttelepülését indiai területre. Ezzel a lehetőséggel az amerikaiaknak sokkal közelebb lehetett volna Belső-Mongólia és Nyugat-Kína. India elnöke, Szarvépalli Rádákrisnan 1963. június 3-án az Egyesült Államokba látogatott, ahol Kennedy elnök is felvetette az U–2-es gépek átköltözését indiai területre. Rádákrisnan végül beleegyezett a Kattak melletti Charbatia repülőterének átadásába. Ez a régi háborús repülőtér nem volt használatban, igen rosszak voltak a körülmények. Ahhoz, hogy a bázis alkalmas legyen az U–2-es fogadására, rengeteg munka kellett. Thaiföldről ez alatt az idő alatt, szeptember 29-e és november 10-e között a G különítmény további négy repülést teljesített. Hogy a thaiföldi kormánynak is visszaadjanak valamit, kérésükre az U–2-es repülések során az ország északi határvidékét is lefotózták. Ekkor repülték le a történelem leghosszabb igazolt U–2-es repülését szeptember 29-én, ami 11 óra 45 percig tartott. A pilóta annyira kimerült, hogy onnantól nem engedélyezték a tíz óránál hosszabb repüléseket. 1964 elején Charbatia még mindig nem állt készen, ezért továbbra is Takliból repültek a gépek.
Charbatia napjainkban:
Egészen május 24-éig várni kellett, mire Indiából felszállhatott az 56-6692-es oldalszámú U–2-es repülőgép. A repülés célja a kínai Lop-nór kiszáradt sóstó területén működő nukleáris kísérleti telep lefotózása volt. Az amerikaiakat rendkívül érdekelte a kínai nukleáris program, aminek feltérképezésére minden eszközt bevetettek. Korábban, 1959. szeptember 4-én egy U–2-es repülés során aggasztó dologra bukkantak. Lancsou városa mellett – Pekingtől körülbelül 1200 kmre délnyugatra – egy gázdiffúziós üzemet fedeztek fel, mely komplexum a dúsított urán előállítására kellett a kínai atomprogramhoz. Ezenkívül az amerikaiak tudomására jutott, hogy Kína ércdúsító és fémuránelőállító üzemek építésébe is kezdett, valamint több uránérc lelőhelyen is elindult a bányászat. 1961 decemberében először sikerült azonosítani a Lop-nór nukleáris kísérleti telepet egy KH–3 Korona műholddal. 1963 szeptemberében az egyik tajvani U–2-es visszatért Lancsou városa fölé, az elkészült fényképek alapján egyértelmű volt, hogy a komplexumot kibővítették és láthatóan üzembe is állították.
Lancsou egy 1964-es Korona műhold fotón:
Az Indiából felszálló U–2-es, illetve a Korona műhold egy hónappal korábbi fotói megerősítették, hogy Kína egy majdnem száz méter magas tornyot épített a nukleáris kísérleti telepen, ami arra engedett következtetni, hogy hamarosan felrobbantják az első kínai atombombát. Végül erre október 16-án került sor, ezzel Kína lett a világon az ötödik nukleáris hatalom és az első ázsiai atomhatalom. A sors fintora, hogy a május 24-ei repülés után három nappal Nehru meghalt. Egyes források szerint további repüléseket az indiai kormány végül nem engedélyezett, részben az amerikai fegyvereladások folyamatos megtagadása miatt. Mások szerint még további három repülés történt Indiából, a részletek azonban a mai napig titkosítva vannak. Ami biztosnak mondható, az az, hogy az amerikai személyzet néhány hét múlva elhagyta Indiát, de a felszerelés egy része ott maradt, amit csak 1967-ben vontak ki.
A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2022. áprilisi számban jelent meg.
